Édesanyám gondoskodott rólunk, pakolt a bőröndbe egy több, mint két kilós csomag túrót. Tudod, olyan szép tégla alakúra formálva. Hossza veri a negyven centit, úgyhogy lesz egy darabig.

Nem gondolva a magyar mirelit túróra, legalább kéthetente rottyintok egy szalonnás-tejfölös túrós tésztát (székelyek kedvéért túrós laskát). Így történt ez múlt hétfőn is, amikor örömmel-boldogsággal nyugtáztam, hogy ma könnyű dolgom lesz a konyhában, hiszen ezt a jóságot pofon egyszerű elkészíteni. Fél négyre jött az éhes férfiam, ráértem fél háromkor elfoglalni helyemet a konyhában. A szalonnát megpirítottam, zsírját leszűrtem, a tésztát megfőztem, s a tejfölt is magam elé készítettem, hogy kézügyben legyen. Ekkor vettem észre, hogy egy hozzávaló még hiányzik. Mi lehet az? Mi lehet az? Jah! A túró. A túúúúróóó bazdmeeeeg! Mélyhűtőben, csonttá fagyva. 

Hármat ütött az óra, volt még időm fél négyig. Mikró hiányában betettem a túrórudat a sütőbe, ráuszítottam 200 fokot és vártam, hogy történjen valami. (Halkan megjegyezném, hogy áldás a lakásnak, hogy nincs benne mikró, én már fűt-fát felrobbantottam volna vele.) Szóval csücsült a túró kétszáz fokon, az óra pedig ketyegett. Negyed óra után kivettem, s megállapítottam, hogy a szélei kiolvadtak, a bele kopog. Gyorsan vágott az agyam, kiraktam egy nagy tányért a konyha közepére, vettem a félméteres kést, kézbe kaptam a túrórudat, s jó székely módjára faragni kezdtem. Minden oldalát kicsit megbökdöstem, sikerült annyit lefejteni, ami épp elég az ételbe, többi mehetett vissza a mélyhűtőbe. Igaz, hogy a csusza elkészült, de a konyha túróval vastagon beterült. Negyed órát porszívóztam, s aztán minden rendbe került :D