Gyönyörűségem 8 éves. Hitvány Rich márkája túlteljesített ez idő alatt, és mai napig remekül fest, ha statikus pozitúrában szemléled, mondjuk 5 méterről. Ha mozog, nyikorog és látványosan rázza a pofazsíromat is. Ha közelítesz, láthatod, hogy a „felnik” festettek, a fékek láthatatlanok, a vöröslő rozsda uralkodik az ízléstelen lilán, s ha éles a szemed, láthatod az első öt évében eltűrt lépcsős ugratásokat is, és ebből keletkezett ovális formát a kerekeken. Magam tartottam karban (időnként szó szerint is): én cseréltem gumit rá, a vulkanizálást is lazán megoldottam, semmiféle csavarhúzós könyékig zsírban matatós mutatvány nem okozott problémát. Boldogan vásároltam teljes fékrendszert, és büszkén szereltem rá, remélve, hogy ezután nem fogok 100 méterrel a kapunk után található domb alján sasszézni, megállást imitálva, amikor én a kapun akarok behajtani visszafogott tempóban. Amint a fékek rákerültek, kosztól homályos szemüvegem is csillogott az örömtől, hogy végre kész a bicajom! Ekkor egy elegáns mozdulattal forgatásra kényszerítettem mindkét kereket így hanyatt fektetve, hadd lássam, mit működtem. Hát kéremszépen a kerék 10 centit se fordult, már súrolta is a fékpofa. Újabb nekirugaszkodás, újabb kudarc. Űztem még párszor az eszemet, amikor szőke állományommal megállapítottam a probléma okát. A kerekekbe nemhogy nyócas van, hanem annak az összes hatványa megtalálható szumma szummárom, úgyhogy, esély nincsen arra, hogy ezen a két keréken valaha jó teljesítményű fék legyen. Leszereltem hát a fékeket és eltettem nyugodni télire. Eltelt a nyár, létezése feledésbe merült, s ette a por a garázs mélyén.
Jött az ősz, jöttem én is, jött az inger, ment az ész is. Biciklizni vót kedvem, hát elővettem becses kerékpáromat és elindultam vele dolgomra. Hágóra hajtottam szerencsétlent. A 24 fokozatból épp a legjobbra rozsdázott oda a váltórendszer, a vizet felfőztem mire célba értem. Visszafele élmény volt. Csak tapostam a kitartóan nyikorgó pedálokat, hisz olyan könnyű hajtani már. A tükörsima aszfalton másodpercenként kettőt ugrattam a tojás alakú kerekeken, a kanyarokat csak úgy szeltem. S hogy bebizonyítsam, hogy tényleg csak a baj van velem, kicsit izgalmasabbá tettem az élménykirándulást. Amikor a kanyarban a felbukkant családi felhőkarcolónk teteje, tudtam, hogy érkezőben vagyok, így ügyesen levettem a lábamat a pedálokról, nem kell már fokozni a sebességet, épp elég az a 40 km/h (perszehogynemvótannyi). Ígyhát gurultam haccázzal, a házunk meg csak közeledett. Egy autó került el, ami a kanyarban majdnem teljesen leállt a lassítástól, egy másik pedig ekkor jött szembe a szomszédos sávon. Rohamosan közeledtem a két autó mellé, közé, fölé, alá, amikor bevillant, hogy fék, az nem van ezen a szekéren, ami velem rohan. Szőke agyam a másodperc töredéke alatt döntötte el, hogy jobbra sánc, oda ne, balra kell menni. Ezzel a kormányt toltam balra, egyenesen a két autó közé, szemüvegem is lehunytam és száguldottam egész a kapunkig. Ott szükségeltetett újra összeszedni azt a 6 szédülő agysejtem és el kellett dönteni, hogyan álljak meg. Sikerült! A spontán, agyam mellől pattant ötlettel lábamat a pedálról a lilán tündöklő váz és a tojás alakú hatványos nyócassal ellátott első kerék közé tettem, ami ABS-mentesen fogta le egyből a kereket, ennek következményeképp én hanyag eleganciával bukfenceztem át saját magamon, s gondolkodás nélkül szántottam fel orrommal az aszfalt szélére nőtt napégette ződfüvet. Két kezem a sánc egy-egy oldalán, lábam még mindig fékezett, s a csöcseim behorpadtak a haslaglandolástól. Megdicsértem magam egy vad, de szívből jövő röhögéssel, amikor rájöttem, hogy közönségem is akadt a mutatványhoz. Az út túloldalán az épülő ház kőművesei sorba könyökölve visszafogott röhögéssel nyugtázták kórusban:
- Jóvótbébi!
