Egy darab a másik énből

 2012.10.21. 14:40

Retró kávézó, magyar emberek, finom kávé és üres nyugalom.

Kis notebookom előttem, hamuzó balomon, kávé jobbomon.
Hanyag eleganciával dőlök hátra, kezeimet az asztalon nyugtatom, szemkiszáradásig nézem az órám másodpercmutatóját.
Felocsúdva nézek magam köré, furcsának tűnhetek.
Ismerős arc tűnik fel a megszokott kávézóban, privát hagyományához híven ma is előbb issza meg a posztmodern tejet, mint a kávét. Megborzongok.
Hirtelen mozdulattal fordítom fejem a falról lekérezkedni kívánó plazma tévére és csak nézem-nézem, de nem látom.
Megszólal az édes-keser szimfónia, valami életre kel bennem: Lábam ülő pozitúrában tapossa a ritmust, a szám visszafogottan kerekíti a dalszöveget, ujjaim mintha zongora billentyűit éreznék, megelevenednek.
A felém tartó pincérfiút magamhoz invitálom és megkérdem, használhatom-e a sarokban porosodó zongorát. "Csak tessék!" Sietve nyúl a távkapcsoló után és elnémítja a Bittersweet szimfóniát. Ekkor jövök rá, hogy a hang és a kép nem volt összefüggésben.
Pezseg a vérem, ha zongorán játszhatok. Óvatosan felhajtom a billentyűvédőt és végigsimítom hangtalanul. Szépen, hisz ő is érez.
Önfeledten játszom a Love storyt és végig Rád gondolok. Észre sem veszem, hogy a kávéház összes szempárja rám szegeződik, én csak játszom és emlékezem, emlékezem és szeretlek, szeretlek és a szemem megtelik könnyel.
Látlak magam előtt, bár csak profilból, de teljes lényedből kisugárzik, mennyire a szíved diktálja a ritmust. Csak nekem játszol, senki másnak. Felém fordulsz, szemed se rebben, szád izma megremeg és elősejlik egy mosoly.
Látlak magam előtt, ahogy megfeledkezel gondjaidról és csak zenélsz, közben a szemem nézed és nekem sírni lenne kedvem az örömtől.
Feldereng hát ez a kép, miközben a love story végét járják ujjaim és szemem valóban tele lesz könnyel, de ezúttal a hiányodtól...
Elhallgat a zongora és ölembe teszem a kezem, lehajtom fejem.
Hosszú másodpercekig síri csend honol a kávézó egész helységében, majd a sarokban magányosan ülő idős úr tapsra készteti kezeit. Noszogatás nélkül folytatja mindenki, aki akkor ott tartózkodott.
Felnézek barátságos közönségemre, leszaladt a könnycsepp az arcomon. Apró biccentéssel köszönöm meg a váratlan tapsot és visszaülök a helyemre.
Táskámba süllyesztem notebookom, vaskos borravalóval együtt hagyom a kávém árát az asztalon, majd távozom.
Térlátásomnak köszönhetően nehéz nem észrevennem, hogy az ablakok mellett elhaladva odabentről mindenki meglepődve nézi ahogy távolodom a macskaköves úton......

A bejegyzés trackback címe:

https://zabothegyezo.blog.hu/api/trackback/id/tr74861126

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.