Mint egy mesét, úgy címeztem fel ezt a karcolatot, de nem szokásom sokat piszmogni egy címen. Ami elsőre kiugrik, az marad. Mellékes.

Szóval igen, voltam újságíró is két hete. Viccből írtam egy e-mailt, hogy "né, vegyetek sze' fel szerkesztőnek". Behívtak "beszélgetni", s akkor már mondták is el, hogy kik a kollégák, mit kell csinálni, s hétfőn lehet jönni. Azt hittem egy ideig, hogy hű de kurvajól írok, mert ezek pikk-pakk felvettek, miután jól megdicsérték a "bátor blogom". Na mondom, hétfőn jövök is már dolgozni, megtanítanak gyorsan újságírni, s akkor aszondom, be is jött az élet. Ismerkedés az egyetlen kollégával Fészbúkon (me ugye ez a trend), eszmecsere a tapasztalatlanságról, s a boldogságos életről, ami akkor vár ránk, mikor ketten fogjuk ezt az egész lapot teleírni. Megoldjuk, szóbőség van. 

Hétfőn reggel 8-kor már stoppoltam a ködös országúton, s nagyon büszkén vigyorogtam, mert MEGYEK DOLGOZNI. Két szál cigi a szerkesztőség előtt, nedves törlés, rágó a szájba, kezem a kilincsen. Belépek bazsalyogva, szívélyesen üdvözölve a kollégát. Olyan vadul csapkodta a billentyűzetet, hogy sajnáltam a parkettet, ami az asztalt tartotta. A "milyen az élet Ditróban" kérdés után még negyed órát mondogatta, hogy "hátigen", "hátnem?", "hátigen" és így tovább. Ketten voltunk az irodában, és látva, hogy ő két szóval tök jól elszórakoztatja magát, keresnem kellett valami elfoglaltságot. Volt egyik asztalon egy Kisújság, gondoltam ideje 2-3 év után újra beleolvasni. Kerestem kedves kollegina cikkeit a reklámzivatarban, s a bénán tördelt hasábokban. Elolvastam, ekkora kezdtünk gyűlni az irodában. Kiskolegina széles mosolya, s a benne rejlő visszafogottság, vagy inkább eldugott ellenszenv? Fenetudta. Titkárnéni is vágódik, kávé már rotyog, indul a mandula a szerkesztőségben. Gondoltam délig ez a munka itt, hogy senki nem csinál semmit, csak nyomogatja a számítógépén az ikonokat, s minden 10 percbe fordul egyet a gurulós széken, hogy el ne aludjon. Felvettem a vadul kényelmes pozitúrát, s hátravágtam magam a vinilinszéken, karomat kinyújtva elértem az egeret, s kiolvastam visszamenőleg 3 hétre az összes hírportál tartalmát. Ügyesen kitaláltam, hogy írok a népnek a jövőre 100 éves templomunkról, melynek nincsen párja messzi földön. Vallásos a nép, szereti a templomokat, s örül, ha ápolják imájuk szentélyét. Szivárgott a szerkesztőség többi tagja is. Ügyintéző, nyugdíjas fő-fő-fő szerkesztő-helyettes-kivagyokén-hatvanévrégiséggelrendelkező egyed, és a főszerkesztő úr is megjött. 

A "namivannma" kérdésre jött az ömlengés:

- Én elkísérem a kislányt Mezei Janival interjúzni, kicsit ismerje meg na, s lássa, hogy mit hogykell, most beszéltem meg, fél 2-kor vár. - mondja a rangidős szerkesztőúr.

- És az Amőbás sajtájra ki megy? - kérdi a főszerkesztő.

- Ő, ne! - s felém bökött a szemüvege fölött. 

Én vagyok Ő, te meg bunkó bazzeg, hát nekem is jutott a névautomatából egy keresztnév. 

Főszerkesztő ki, a hangyák pedig összefutottak:

- Te emlékszel-e, amikor Gyopi aszonta. Az is milyen má'?

- Igen, s Gyöngyi is milyen izé volt...

- De hagyjad, mer' Imola nem is újságíró, sose fog úgy írni, mint Gyöngyi.

- Jaj sose lesz olyan jó csapat már, mint ők voltak. Milyeneket buliztunk itt, még füstmérgezést is kaptunk, asztalokon táncoltunk. Jaj az a régi banda.

Ha egy kitette a lábát az irodaajtón, az érkezéséig ő volt a mocskos téma tárgya. Az én fülem égett az érintettek helyett, ennyi szennyet nagyjából az elmúlt 22 évem alatt ha hallottam. 

Még mindig nem kérdeztem meg, mi a retket csináljak, láttam, hogy más is elvan a hatkávéval s a teás termosszal, mindenki magasról tesz a munkájára. Egyszercsak azért munkába állítottak volna már, így jött a kérdés:

- Te készültél-e valami témával?

- Igen. Ha korábban nem jelent meg, akkor szeretnék írni a templomunk restaurálásról, ugye jövőre Jubileumi ünnepség lesz, stb. - felelem.

- Jaj nekem olyan sztorim van a templomotokról, hogy állj félre. - így a rangidős.

- Írjak róla?

- Tessék. Fogjál neki, írjál jegyzetet!

Oúú shit! Jegyzetet. Az vajon olyan, amit kisvonalkákkal sok szmájlival lejegyzel, hogy aztán cukipofa mondatokat írj belőle? Jött az ötlet, nekifogtam hamar, s írtam egy oldal nyálverést a neogótikus kőtömbről. (Most tudtam meg, hogy mi az a jegyzet az újságírás szaknyelvezetén. Épp időben. Fél évig tanultam újságírást, ami abban merült ki, hogy hírt írtunk a Piroska és a farkas című meséről.)

Ekkor jött a főszerkesztő, s csak úgy ellazulva megkérdezte tőlem:

- Te mit írsz? - kérdi.

- Jegyzetet. Templom, jubileum, felújítás. - válaszolom.

- Jaj már megint templom? Már háromról írtunk. Még meddig templomozunk?

Egyrészt feldob, hogy nem vallásos az öreg, de attól még hagyja, hogy a nép szeresse.

Később jött az inger, hívott a természet. Háromszor kérdeztem titkárnéninket, hol a budi, menni kell, amire a következő válasz jött nagy nehezen:

- Há' de oda akárkinek nem lehet menni, s csak így! Oda kulcs kell. - mondja hetykén.

(Átfutott az agyamon egy ilyen kerek gondolat: Akkor vajon azt várja, hogy menjek ki a parkba, s hugyozzak a tuják közé, mert én még csak akárki vagyok???)

- Értem. Megkaphatnám? - kérdem.

Kezembe nyomja a kulcsot, s azzal elindul ki a városba.

- Köszönöm, de még mindig nem tudom, hol a mosdó.

- Hát ott a folyosó végén. Kettő van. Használjak akármelyiket.

Kedvem lett volna mindkettőt megülni, csak ne kelljen még egyszer a rezonáló légkörbe bevinni kistestem.

Mire kész lett a "jegyzetem" ott volt az idő, menni kellett sajtótájékoztatóra. Őrült sebességgel szedem össze netbookom, kabátom, s az eltaposott lelkemet. Diktafon nekem nem jár, fényképezőgép se sűrűn, útbaigazítás pedig aztán végképp nem. Elköszöntem, mindenkinek mélyen a szemébe beleégetve a véleményem egy arckifejezéssel. 

Megérkeztem a sajtájra, bemutatkoztam, kedvesek voltak, boldog voltam. Névjegykártya, ásványvíz, mosolyok, bamba tekintetek: ki ez a szőke csirke? Jegyzetfüzet, toll, diktafon helyett telefon, fényképezőgép helyett ismét. Azokat az arcokat látni kellett volna, amikor elkezdtem az e72-vel fotózni. Nem csak az egyik fülem lehetett piros. Jött is a kérdés:

- Kisújságtól? - kérdi másik médiaorgánum képviselő asszonya. 

- Igen. - motyogom.

- Kitartást hozzájuk!

Oú. Hátígy. Kell is oda, sok-sok kitartás. Lesz is annak, aki hülye. 500 lejé' mondjuk nem leszek megalázott szolga, se egyetemi diplomámtól csillogó magas presztizsű újságíró mint a Kisújság munkaközössége.

Ezúton kívánok nekik sok-sok kitartást és nagyarcot a sikerességhez, és áldott szavammal ígérem, hogy mostantól a hűséges olvasójuk leszek (s ugyanolyan fintorral a labdafejemen fogok röhögni a kommunista alkotásoknak és kitartóan fogom keresni a tényszerű közleményeket, persze tudom, hogy sikertelenül).

A bejegyzés trackback címe:

https://zabothegyezo.blog.hu/api/trackback/id/tr14871010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fábólvaskarika 2012.10.26. 12:28:38

Könnyesre röhögtem magam, noha ez inkább tragikus, mint komikus. Nagyon hiteles írás, mindenkire ráismertem, sőt, a történet is dezsavű érzéseket kelt bennem. Kb. így jöttem el én is a Kisújságtól úgy 15 évvel ezelőtt, annyi különbséggel, hogy én három hónapig hallgattam ugyanazt, amit Te egy napig bírtál. Más volt a helyzetem, a korom és másak voltak a kilátásaim. Ezt csak azért írom, hogy pillanatig ne bándd, hogy kiléptél onnan, mert nem arról szól az újságírás, amit Te ott tapasztaltál. És hidd el, igenis vannak jó szerkesztőségek és jó kollégák, akikkel együtt lehet dolgozni. Nagyon jól írsz, tetszett ez a kis szösszenet, nagyon sajnálnám, ha abbahagynád az írást. Keresgélj még, mert biztos vagyok benne, hogy majd megtalálod azt a szerkesztőséget, ahol kibontakozhatsz.

Alíz (mert nem tudom kijelölni másként a nevemet, mert mind ez a fábólvaskarika jön elő - de én csak ennyire értek az internethez)

Zabhegyezo 2012.10.26. 16:37:03

@Fábólvaskarika: Köszönön Alíz! Ezt is elteszem a névjegykártya mellé :)

2012.10.27. 16:59:45

Köszönöm ezeket a sziporkázó sorokat! Sokszor élesen vág, de azért ízes volt számomra. Miután elolvastam, eszembejutott, hogy anno 1997-2000 között valamikor én is pályáztam a Kisújságnál, válaszoltak is illedelmesen, de az évfolyamtársnőmet, Juditot vették fel. Ő hivatásos újságíró volt, és emlékszem húzta az igát a Gyergyói Kisújságnál egy darabig kitartóan, de mindig nagyon feszült volt, egyik cigi a másikat követte a szájában. Majd félbehagyta főiskolát és elkerült mindkét helyről.
Azok a munkahelyek elgondolkodtatóak, ahol gyakran váltogatják a munkatársakat.... de ezt már tudod, nem újdonság...

Zabhegyezo 2012.10.27. 17:23:51

@Iza Rápolti: Ami tény az tény, akár ízesen lett megírva, akár szárazan. Egy biztos, jó időre elment a kedvem az újságírástól. Talán örökre :)