Az utóbbi egy hónapban háromszor is szóba került a Szeretetváros nevű vallásos ifjúsági tábor. Úgy gondoltam, meg kell osztanom ezt az élményt veletek.

Valamikor hét-nyolcadikos koromban egy barátnőm elcsalt oda, s én mentem is. A gyergyószentmiklósi Csíky-kertben lett megtartva a minitábor egyetlen hétvége alatt. Falusi papbácsi vezényelte, s én elképesztő módon untam az egészet, tudniillik nagyon hűvös viszonyt ápolok a vallásokkal, a katolikussal különösen. Jóformán nem is emlékszem, mi az Isten történhetett abban a táborban azon túl, hogy reggel, délben és este is ültünk egy apró kápolnában, s mohón zengtük az imákat. A Csíky-kert egyetemista fiúk-lányok kollégiumaként is funkcionált, ezért nemcsak mi, az ámenklubosok tartózkodtunk ott. Saját csoportunk hím nemzedékével se nagyon érintkeztünk, külön voltunk elzárva éjszakára. Buta gondolat volt este kihangsúlyozni nekünk, hogy meg ne próbáljunk felmenni az egyetemista srácokhoz. Persze, hogy felmentünk.

A folyosón találkoztunk, ők meghívtak kártyázni, s mi már caplattunk is fel a nyikorgó falépcsőkön. Úgy ültünk a szoba közepén törökülésben négyen kört formálva a padlón, mintha szigorúan megszabták volna. Az emberi viselkedés valóban nagyon perecíz törvényszerűségeket követ, egymás szemébe is alig mertünk belenézni, annyira zavarban voltunk, mint Ádám anyák napján. Hajnalra valahogy lezsibbadt a lábunk, beállt a hátunk, s szemeink kisültek a magyar kártya idegen figuráitól, úgyhogy hálószobánk felé vettük az irányt. Odabent, mint a heringek, aludtak az ámenklub lányai. Befeküdtünk nesztelen, s vártuk a reggelt esztelen. 

Valamikor a reggeli után kiderült, hogy egy 24 karátos marha valószínűleg elárult, mert a pap úgy rontott felém az asztalnál, hogy derékmagasságig emelkedett a reverenda mögötte. Én bőszen nyalogattam joghurtos kiskanalam, mint akinek semmi bűne, s hátradőlt testhelyzetből próbáltam kifogni a plébános úr auráját. Odalépett, s megkérdezte:

- Te voltál-e fenn ékszaka az egyetemista fiúknál?

- Én há! - s még mindig nyaltam a kanalat.

- Akkor szedd a cókmókodat, s takarodj el innen! Semmi keresni valód itt többé!

Nem hervadtam le, elhiheted, csak rosszul érintett, hogy ráültem az önkibaszó gombra. Fogalmam sem volt, mit mondok otthon a családnak, miért jöttem haza két nappal korábban a táborból?

Pár percig puffereltem rajta, aztán kiléptem az esőbe nagy hátizsákommal, s zsebre vágott kézzel elindultam haza. Gyalog. Ditróba. Azt gondoltam, két nap alatt hazaérek. Persze a város végén már elfáradtam, így stoppoltam tovább. Faternek csak annyit mondtam, hogy a többiek túrázni mentek valami kegyhelyre, s nekem beázott volna a cipőm.

A bejegyzés trackback címe:

https://zabothegyezo.blog.hu/api/trackback/id/tr685457152

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kálmán Csuszner 2013.08.12. 09:55:54

Na mostmár kerek a sztori. Nekem az egyetemistás rész kimaradt. :D