Van egy ilyen egészséges késztetésem a konyhában történő cselekvésekre. Ez alatt értem például az olyan eseteket, amikor meglátok egy fél csomag élesztőt, és akkor sütnöm kell valamit sürgősen, vagy felfedezek egy üveg alján némi lekvárt a hűtőben, azt rögtön bele kell kevernem valamibe. Jóindulatom és a sütési vágyam vezérelt, amikor tegnap lekváros kifliket akartam sütni. Hirtelen elmúlt az ájuldozásra való hajlamom a kint tomboló kánikulától, dobáltam is ki a hozzávalókat a konyha közepére.

Miután kigugliztam a megfelelő receptet, összedobtam a hozzávalókat, meggyúrmáztam a vaskos Hompoth-kezekkel és félre raktam duzzogni (kelni). Ez alatt nyakon sóztam-borsoztam a karajokat, s odaraktam olvadni a húslevest, hát megy nekem egyszerre minden. Míg a tészta kelt, beraktam egy rádiókabarét, s vigyorogtam Maksa Zoltán marhaságaira.

Mikor megkelt becsületesen, ráuszítottam a sodrófát. Kinyújtottam, ahogy azt illett, felkockáztam jó nagyra, én óriáskifliket akartam, amit tízóraira éppen ideális. Egy púpozott evőkanál gyümölcslekvárt loccsantottam az egyik kockára, s innen kezdődtek a problémák. Körbetoporogtam a félkész kiflinek valót, nem tudtam hogyan tekerjem fel. Na, végül félbe hajtottam a kockát, eltakartam a lekvárt, ami automatikusan folyni kezdett minden oldalon. Mindezek tetejébe rájöttem, hogy a tésztát túl vastagra nyújtottam. S akkor most mit csináljak? Visszakanalazni nem tudom, mert szétfolyt, így nem sodorhatom tovább a férfiverő szerszámmal. Ismeretlen késztetést éreztem, hogy tenyereimre fektessem a lekvárral beborított nagy kockát. Mire felkínlódtam, s kétkézre fogtam, már nem tudtam, mit akarok. Ott álltam a konyha közepén, röhögtem Maksa szövegén, tenyereimet egy nagykocka tészta borította lekenve lekvárral, s nem tudtam, hogyan távolítsam el azt, mert vékonyabbra akarom nyújtani.

Körbefordultam, pedig tudtam, hogy rajtam kívül senki nincs a lakásban, majd egy hirtelen mozdulattal rábuktam a lekváros nyers tésztára. Fel se emeltem fejemet, amíg tisztára nem nyaltam felületét. Mire végeztem, már eldöntöttem, hogy ez örökre az én titkom marad, de látod, végül nem sikerült magamban tartani.

Újra nyújtottam az összes kockát, idomtalan kiflikké formáltam őket, remélve, hogy a lekvár benne marad sütés után is. Nem maradt. Ahogy 200 fokon átváltozott a kifli aranybarnává, az összes lekvár kifolyt a tepsibe és úgy rotyogott, mintha most főzném ki a gyümölcsöt. Végül elkészültek, kiszedtem, meghűlt, s én belekóstoltam. Alaposan megszívattam ízlelőbimbóimat, mert a tészta sósabb volt, mint egy bánya fala, s a lekvár meg édes. 

Üldöznek az öregasszonyok

 2013.07.25. 11:10

Zengtem már ódát bőven a körülöttünk élő idősebb korosztályról. Halványodó emlékeitek felfrissítése érdekében mondom, hogy Áginéni a Szabolcska utca központi agya. Mindenki ismeri, felkiabál neki az utcáról az első emeletre, ha eljár a tömbház előtt, reggel az ő hangjára kelünk (amikor nem a sípoló kukásautójéra), este pedig a tőlük jövő állati köhécselésre alszunk el. A lépcsőházban hemzsegnek a pizsamás öreglányok, és szemben egy zakkant lakik. Ezt azért merem ilyen bátran kijelenteni, mert a fia mondta. 

A szembe ajtó előtt egyszer összegyűltek az nénik, s én kihallgattam őket. Így tudtam meg, hogy a "zakkant" néni felgyújtotta a konyhát, s azért lett büdös az egész lépcsőházban, s a fél Szabolcskában. Kiszellőzött, a néni is jól van, másnap jött a fia kifesteni a leégett falakat. Odajött hozzám, kezet ráztam festékes mancsával, és meghallgattam a történetet, hogy édesanyja már nem beszámítható, és ne vegyem zokon, ha időnként zaklatni fog, mert hogy ő gyakran terrorizálja szomszédait. 

Tegnap állt össze a kép fejemben. Márciusban találtunk az ajtónk kilincsére akasztva egy reklámszatyrot tele üres zacskókkal. Pislogtunk párat, s kidobtuk, nem tulajdonítottunk semmiféle jelentőséget, bár én sejtettem, hogy talán az alattunk lakozó Áginéninek lehet baja a metál hangerővel. Később kiderült, hogy Áginéninek csak az ablakmosásommal van baja, ugyanis levizelem ezzel egyidőben az ő ablakait is. Visszatérve a szembe nénire, megtalált magának bennünket a lépcsőházban, és közölte, hogy ő nem boszorkány, ne féljünk tőle, csak eltört a karja. Valóban gipszben volt a könyöke, és úgy közlekedett kis pizsamájában a folyosón. 

Na ez az öregasszony követett ma a Tescoba, immár másodszor. Amikor tegnapelőtt egy barátnőjével jártak épp arra, amerre én, még nem érdekelt a dolog, de ma már berémültem kicsit. Sétált az út túloldalán a Teszkóbót felé, s amikor észrevett, átvágtatott az úttestem, csöröpölt a banyatankkal felém, de én begyorsítottam, s lehagytam a szörnyet. Még épp átértem az átjárón a Teszkó elé, ő a túloldalon ragadt. Már a bejáron túlról néztem vissza, hogy merre tart, amikor neki kellett nyomjam fejemet az ablaküvegnek, hogy biztosan meggyőződjek arról, amit látok: az átjáró mellett ment körbe-körbe a néni, s húzta maga után a banyatankot esztelen. Gyorsan elindultam összekapkodni a vásárolni valót, de csak utól ért. Válogattam a csemegeuborkás polc előtt, amikor felém vágtatott a "nem boszorka" és nézett rám triopriás szemüvege mögül gonoszan. Félve elmenekültem onnan, s megkerestem a rémült arcú szőlőszemes polcot (mazsolát akartam venni). Lehajoltam, hogy láthassam az árcimkéket is, mire felegyenesdtem, hogy tovább induljak, mami ott volt a nyakamba és lihegett. Kérdőn ránéztem, s ijedtemben kicsit összecsuklottak a térdeim, de ő csak nem szólt. Gyorsan átmentem a papír részlegre, hiába, hogy nem kellett nekem onnan semmi, de gondoltam lerázom. Mire kiértem a sor túlsó végére, ő nézett velem szembe a párhuzamos oldalról. Enyhén kidugva fejeinket az úru közül összenéztünk, s mind a ketten megijedtünk. Én jobbra indexeltem, ő balra. Nem volt erőm a pékárukhoz még hátra nézni, inkább gyorsan beálltam egy akkor nyíló kasszához, s feldobáltam dolgaimat a futószalagra. Idegbajosan vissza a szatyorba, fizetés, tűnés.

Hazafelé a szememet hátul hordtam, nehogy beérjen. Most alaposan be vagyok zárkózva és lesem, hogy ő mikor ér haza. Kíváncsian várom, milyen üzenetet ragaszt az ajtónkra.

Klasszikus pillanatai a hétköznapi délutánoknak, amikor a konyha közepén toporogva nyújtom ki nyakamat az ablakon, lesve a bicikliseket, esetenként a fehér kocsisokat. Ilyenkor várom haza KicsiPáromat, s küldenék felé egy diánás integetést, ha időben észrevenném. 

Így történt ez nemrég is. Vártam a haza a férfiamat az aquas kocsival, ami egy fehér Fiesta, hátsó ablakán egy vízcseppekből álló emberkével. Ablakom előtt hatalmas zöldlevelű fák állnak, de ha jól kibújok rajta, még láthatom a távolból érkező autókat. Bozontos pulifrizurámmal, s az összefőzött ruhámmal vágódtam ki az ablakba úgy ötmásodpercenként, meglesni, hogy nem jön-e már a fehér autó a lombok közül. Ilyenkor autómatikusan jobbra fordul a fejem, ahonnan az érkezőt várom, nem nézek semmilyen más irányba, nem veszek tudomást környezetemről, hogy esetleg lehet még ember az utcán, aki furcsálja, ahogy a másodikon egy fura fejű ember időnként kibújik az ablakon, s majd ugyanolyan gyorsan vissza is húzódik. Ilyenkor keverek még egyet a rotyogó ebéden.

Szóval kidugtam fejemet két kavargatás között, s megpillantottam a fehér autót, kék folttal az oldalán. Kihajoltam fakanalastól, s vadul odaintegettem, remélve, hogy meg is lesz az első kontaktus köztem és érkező párom között. Amikor már javában tovább haladt a kis fehér kocsi, akkor jöttem rá, hogy körberajongtam egy Orbit-os ügynököt, aki most nem tudja elképzelni, miért nyúlok felé egy fakanállal (feltéve, ha észrevett). Visszahúzódtam a konyhába, kigúnyoltam magam, s megálljt intettem a fakanálnak is, ne integessen esztelen mindenkinek. Hallottam egy másik autót is közeledni, nagyon gyorsan kidugtam felső testem a kisablakon, jobbra le, lombok közé be. Végre a Párom! Végre, s elhadart diánás integetéssel kiálltottam le, hogy szebúúúúsz, ezúttal fakanál nélkül. Igen. Így integettem a Rendőrautónak is. 

Második kudarcom után lenéztem az útra, s ott állt egy idős hölgy mereven nézve rám. Én meg se próbálom elképzelni, mit gondolhatott rólam.

IMG_20130719_110320.jpgMegnőttem ilyen szép nagyra, s a magyar tengert nem is láttam. Aztán ezt a problémát kiküszöböltük, megnéztem magamnak minden oldalról. Enni adtam a hattyúknak, lefotóztam pár kacsacsaládot, flangáltam már kockás abroszban és papírkabátban a füredi mólókon, de habtestemet ezidáig nem sikerült belemosni a tóba.

Ennek komoly előzményei vannak, hiszen úgy három éve én már egyszer meghóttam. Pesten az Aqua World nevezetű, számomra haszontalan építményben azt képzeltem, hogy nagyon bátor vagyok. A hagymacsúszda feljáróját megmászva kétszer is elolvastam, hogy ezt csak úszóknak ajánlják, a víz pedig kétméteres. Nem izgatott fel, hogy én eddig víz közelébe is csak a fürdőkádban jártam, simán elrugaszkodtam a csúszda tetejéről és elindultam kéccázhússzal a mélybe. A csőben koromsötét fogadott, s az a védtelenség, hogy itt bizony nincs megállás, csak majd odalent a medence alján. Nem pusztán a csúszásélményével gazdagodtam, hanem érzéseim szerint valamilyen szívbajjal is, mert azóta gyakran fáj a ketyegőm. A lényeg a csúszda alján esett meg. A zárd cső kidobott magából a tölcsér tetejére, a sebességtől kétszer körbetekertem a keverő vízben, majd belecuppantam a kétméteres medencébe. Ami ezután történt, azt már nekem is úgy mesélték. Megpróbáltak felszínre húzni, de nem sikerült, így a vízimentőhöz folyamodtak segítségért. Az bedobta a botját, én pedig rá se hederítve gőzerővel fuldokoltam tovább. Látták, hogy nem kapkodok az életemért, így beugrott a széphajú vízimentő lány, s kivonszolt. Testrészeim lebegtek utánam a vízben, majd a leány nekivágott a medence oldalának, s akkor kiköptem a fuldoklás ideje alatt elfogyasztott klóros vizet. Innen már megvannak az emlékek is. Tehát ezért az a sokoldalú vízfóbia a térden felül érő víztől.

Vissza a Balatonra. Zánkán vagyunk, KicsiPárom nyári otthonában, s a Balaton itt zöldellik egy köpésre, ki kell próbálni. Így sikerült magamra ölteni a kissé kifogyott fürdőruhát, s azzal lerugaszkodtunk a partra. Nem sok fogalmam lévén a fürdőzési kultúráról, egy padon ülve figyeltem, hogy is kell a strandon viselkedni. Kellő bátorságom összegyűjtésével, párommal bevezettettem magam a tóba. A kis lépcső felső fokán már szédültem, pedig még nem ért víz hozzám. Amint bokámat ellepte, belém hasított az érzés, hogy nemsokára jégkockává válok. A lépcső legalsó fokán már víziszonyom volt, ellepett derékig. Ott le is horgonyoztam 10 percre. Sokszori csalogatás után bemerészkedtem teljesen a kistengerbe, s elengedtem a karzatot. Hosszú percekig nem tudtam talpra ereszkedni, lábujjhegyen balerináskodtam, lebegve a vízzel. Mihelyt elengedte kezemet a pasasom, s lelépett úszni, én odagörcsöltem a tó fenekéhez, s visszavártam őt mozdulatlanul, úgy hogy a fejemet se mozdítottam, csak a szemeimet forgattam. Azt gondolom, tartalmas 20 perc volt a 120 centis vízben, így haza is indultunk a naplementében. A vizes fürdőruhám alsó részét a törölközőbe bogoztam, s úgy lóbáltam hazafelé. Otthon a kapuban vettem észre, hogy elhagytam a bugyimat. Loholtunk vissza érte, meg is lett hamar a kis huncut, így bújhattam bele ma is.

Ma is próbálkozunk felzárkózni a tipikus strandolók közé, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerrel járunk. Míg mások laptoppal, okostelefonnal ülnek a napágyakon, mi egy-egy könyvet lapozgatunk, s gondolunk erősen a soron következő kártyapartira. Fiatal párok után fűből alig kilátszó gyerekek szaladnak apát, anyát kiáltva 100 méterről, de azok rájuk sem hederítenek. Nagy csoportokban tanácskoznak, hogy elég jó-e ez a hely a 3 felfújható matracnak, két napágynak, a csomagoknak és a kilenctagú családnak. Én ehhez képest valami egészen másra vágyom. Például izgat a velem szemben levő trambulin, a rugós kis lovacskák a játszótéren, a gumis hinták és erősen gondolkodom, hogy el kéne lopni egy pöttyös labdát valamelyik kissráctól. Persze felnőtt vagyok, nem teszek ilyesmit.

Helyette megbotlok a semmibe tangapapucsaimmal, leszakad a pánt, cserecipő hiányában mezítláb teszem meg a kétkilométeres távot hazáig. A forró aszfalton teljes szőrtelenítést végzek talpaimon, aprítva lépkedek hónom alatt a kockás pokróccal, s arra gondolok, hogy nagyon jó érzés Balaton-szüzesség nélkül élni. 

Interjú velem

 2013.07.17. 06:51

(Azt képzelem, hogy nem gáz, ha ezt itt is őrzöm. A székelyhonnak ezúton is köszönöm!)

Sajátosan látja életét és környezetét Hompoth Erika, aki évek óta blogol, írásait könyvben is kiadná. A blogírásról mint foglalkozásról beszélgettünk a 23 éves lánnyal.

 – Manapság már sokan blogolnak, több területet is lefednek az oldalak. A tied hogyan született meg, és miket olvastál mielőtt elkezdtél írni?erika_hompoth

– Becsületes nevem Hompoth Erika, székely leány vagyok, Gyergyóditróból, de az anyaországban találtam meg páromat, így most Győrben élek, aktívan keresve munkahelyem. Mivel egész nap ráérek azt csinálni, amit akarok, blogolok. Néhány hónapja fellapoztam néhány könyvemet, amiket gyerekkoromban kaptam ajándékba és sikerült meglepődnöm a kölyök énemen. A Kököjszi és Bobojsza című kisregény hátlapján megtaláltam néhány gondolatomat ceruzával, gyöngybetűkkel felvésve. Valószínű, már akkor sem akartam, hogy szüleim rátaláljanak az írásaimra, így elrejtettem a saját könyvespolcomon díszelgő könyvek hátába. Később egy átlagos füzetbe írtam naplót, szintén azért, hogy ne keltsen feltűnést szüleim előtt, majd vettem egy gyönyörű fekete-fehér virágos kemény borítójú, kapcsos füzetet, amibe rendszeresen beleírtam gondolataimat. Ezt már rejtegetnem kellett, főként édesanyám előtt, aki úgyis mindig megtalálta. Amikor már sokadjára bukkant rá a gyerekkori szerelemeimről alkotott „művi leírásaimra”, elkezdtem elektronikusan megörökíteni a gondolataimat. Ekkor született meg a www.pitszi.blogspot.hu, ami mára teljesen új arculatot kapott.

– Minden blogod nyilvános vagy van privát is? Mi a különbség? Amikor írsz, tudatosan osztod meg a különböző érzéseidet, gondolataidat az olvasókkal?

– Három blogom van, mindegyik nyilvános. A www.pitszi.blogspot.hura többnyire személyes dolgaimat írom, amik nem minden esetben derűsek, a www.zabothegyezo.blog.hu szórakoztató blognak indult, ide helyeztem át az öniróniában és cinizmusban gazdag bejegyzéseket, amelyek elég erős társadalomkritikákat is megfogalmaznak, főképp Székelyföldről. A legújabb blogom a www.kisbetusalmok.blog.hu párom javaslatára született, akinek minden reggel végig kellett hallgatnia, miket álmodom össze éjszakánként, így azóta ezeket is nyilvánosságra hozom, lehetőleg még melegében, hadd szórakozzon rajta más is. A Székelyhon oldalára is felkerült az egyik blogom, aminek örülök, mivel míg otthon éltem szerettem volna az oldal szerkesztő újságírója lenni. Jó érzés, hogy ajánlottam a blogom, amit később betettek az oldalra.

– Milyen gyakorisággal jegyzel be valamit és hogyan születnek meg a bejegyzések, történetek?

– A személyes blogom újrastartolt, oda minden második nap beírok valamit, van néhány 
kedves barátom, aki rendszeresen olvas és jelzi a hiányérzetet, ha nem jelentkezem. A 
Zabhegyezőre akkor írok, ha történik valami vicces velem (új lakhelyemen elég sokat 
tökéletlenkedem, lesz miről írni mindig), az álmos blogot értelemszerűen akkor frissítem, ha 
éjszakánként a fantáziám játszadozik velem. Van, amikor egy reggel két bejegyzésre való is 
eszembe jut, máskor egy hétig is töprenghetek, mitől rúgkapáltam éjjel a paplan alatt, akkor sem 
jut eszembe semmi.

– Követed mások blogjait és milyen céllal? Szórakoztat vagy tanulsz is tőlük?

– Beírtam a Zabhegyezőre, hogy olvasom Magyari Tivadar blogját, de nem rendszeresen, ennek ellenére igazán nagyra tartom. A Tékasztorikat követem még, ezt is csak azért, mert folyton megosztja Facebookon az új bejegyzéseit, így megakad a szemem rajta. Ellustultam a zajos médiában, így ritkán veszem rá magam, hogy utánanézzek mások blogjainak. Volt egy kedves évfolyamtársam az egyetemen, akinek személyes blogját követem, más nem nagyon érdekel, akkor inkább egy jó könyv.

– Szerinted milyen egy jó blog és helyettesíthet-e mondjuk egy könyvet, ahogyan azt néhányan vallják?

– Blog könyvet? Sosem! Egy kifakult, régi és szagot árasztó könyvet sosem fog számomra egy blog helyettesíteni, akkor sem, ha azt a legjobb minőségűre gyúrták meg. Egy jó blog az témájához hű marad, hangnemében is tartja magát egy formához. A legfontosabb, hogy lekössön, szórakoztasson. Annyi selejt olvasnivaló akad az interneten, hogy akár az első sor elolvasása után bezárom, ha nem szórakoztat.

– Lehet-e kommentelni az oldaladat, és kapsz-e visszajelzéseket?

– Mindhárom blogom kommentelhető. Sőt, előmoderáció nélkül lehet nekem beszólogatni. Néhányan éltek is ezzel a lehetőséggel. Ki-ki a maga stílusában adott hangot véleményének, de sajnos nem elegen. Örülnék, ha az olvasóim bátrabban kommentelnének.

– Egy-egy posztravalót mennyi ideig tart összeszedni és publikálásra elkészíteni, megírni? Gondoltál-e arra, hogy kiadnád könyvben?

– Elképesztő gyorsasággal írom meg a bejegyzéseket, legyen szó akár magánéleti beszámolóról, akár egy vicces történésről, akár az agyafúrt álmaimról. Ezt azért tudom csinálni, mert sosem gondolok át kétszer egyetlen gondolatot sem. Ahogy az elsőre kifordul belőlem, úgy lesz papírra vetve, az esetek zömében át sem olvasom. Ha újrabogarásznám és átírnám vagy cenzúráznám, az már nem én lennék. Kiadnám a legnagyobb örömmel az arra méltó bejegyzéseket egy pofás kis novelláskötetben, de szerintem ma csak az érvényesülhet a kiadóknál is, kinek sok pénze van. Biztos vagyok benne, hogy kéziratom a konfettiként végezné, ha beküldeném. A blogjaimmal rendszeresen próbálok pályázni és részt veszek a különböző versenyeken is. Jelenleg Hargita megyében pályázom, ahol ahol 12 bejegyzést versenyeztetek a Zabhegyezőről. Korábban megjelent már egy novellám antológiában, az Aposztróf Kiadó gondozásában, tavaly pedig első helyezést értem el az Élő Irodalom Élő Könyv pályázatán.

– Honnan írod a bejegyzéseket, blogoltál már különleges helyről?

– Többnyire a kanapén születnek a bejegyzéseim, ölemben a netbookkal, de mindig van nálam egy darab papír és írószer, ha útra kelek, sőt mióta okostelefonnal nyomulok a világ felé, még egyszerűbb. Az egyetemi búcsúztató beszédet például a PR szóbeli vizsgámon írtam 20 perc alatt, de alkottam már verset a paplan alatt, alvás helyett, és vasárnapi ebéd közben is jegyzeteltem titokban, ahogyan a családom a falu baját osztotta.

– Néhány írásban feltárod a saját életedet, betekintést engedsz úgymond magadba. Ez nem okoz gondot neked?

– Nyitott ember vagyok. Ha mellém ül valaki egy padon, annak is szívesen elmondom, amire kíváncsi. Nincsenek titkolni valóim, minden érzésemmel, gondolatommal magamból mutatok egy darabot, s ezt vállalom.

– Mi a kedvenc könyved vagy műfajod, amit te magad is olvasol az írás mellett?

– A kedvenc könyvem? Nyilván a Zabhegyező, de emellett olyan sok számomra kedves alkotás létezik, hogy szinte vétek, csak ezt kiemelni, viszont tény, hogy a J.D. Salinger írása az én bibliám.

– Mik a jövőbeli terveid, a blogoddal és saját magaddal? Mit javasolsz azoknak, akik mondjuk, most kezdenek el blogolni?

– Tervezni alig merek már egy év aktív álláskeresés után, viszont a saját Zabhegyezőmet szeretném egyszer könyv formájában látni. Bátorítani tudok mindenkit, aki blogot hozna létre, hogy utat nyisson érzéseinek. Kiváló formája az önkifejezésnek, és hagy valami maradandót az utókor számára is.

Bús Ildi

szekelyhon.ro

Szomszédos patika, reggel 9 óra, vagyunk legalább 8-an a gyógyszertárban. Az ablak mögött három középkorú patikáriánus hölgy sétálgat, ebből egy végzi a munkáját, kiszolgál egy "beteget". A másik kettővel szemezgetek, türelmem határtalan. Nyakamba liheg egy izzadt, magas férfi, komolyan fontolóra veszem, hogy előre engedem a sorban. A sor elején az idős úr megkapta a gyógyszereit, következő vásárló van soron. A patikusnő átkukucskál a másik lyukhoz, s hát látja, hogy ott is felgyűlt a sor. Kikiált, hogy jöjjenek át a másik pulthoz,

Egész eddig csend volt és nyugalom, minden feszültséget a mögöttem nyugtalankodó alkoholos leheletű férfi okozott. Amint a hölgy kimondta, hogy menjenek a másik pulthoz, öreg emberek korukat meghazudtolva esztelenül rohangálni kezdtek. Aki az egyes pultnál volt, a ketteshez sietett, aki a kettesnél, az ez egyeshez rohant. Mondanom sem kell, hogy a három négyzetméternyi területen a hat-hét nyugtalan ember, kezében egy-egy reklámszatyorral, látványosan ütközött össze, s keletkezett egy emberkupac. Nem értek padlót ugyan, de egy kisebb rengést keltve, feltapadtak a pulton található ablaküvegekre. Álltam tökéletlenül a sornak majdnem végén, s néztem értetlenül ezt a dulakodást, majd megpillantottam egy idős patikáriánus nénit, aki a hátsó helyiségből bukkant elő különös lassúsággal. Látva, hogy az embercsomó nem akaródzik kioldódni, kikerültem őket és odaálltam, hogy kérjem, amiért jöttem. 

- Jónapot kívánok! Valamilyen hányásgátlóra lenne szükségem, utazáshoz! - imígyen szólok csendben. Ám a rémisztően öreg hölgy súlyosan süket volt.

- Tessék? - kérdez vissza.

Jónapot kívánok! Valamilyen hányásgátlóra lenne szükségem, utazáshoz! - ismétlem meg, kicsit hangosabban.

- Nem hallom, mondja még egyszer, jó? - és egy kényelmetlen csavart mutatva testével kidugta fülét a kis résen.

- Hányás elleni tablettára lenne szükségem. - mondom immár kellő hangerővel, amire egyszeribe a dulakodó társaság is felfigyelt és ki-ki megtalálta a magának legszimpatikusabbnak tűnő sort, s oda beállt.

- Milyen típusú hajra? - kérdi a süket patikáriánus.

- Szemüvegemet megigazítottam a leghosszabbik ujjammal és közelebb hajoltam az ablaküveghez, hogy az orrom megérte azt, s a néma csendet szemüvegem koccanása törte meg. Másodpercekig néztem át a pult túlsó felére, bele az öreghölgy szemébe és összeszedve minden lazaságom, újra bekiáltottam:

- Hányásgátlót legyen szíves, tablettát hányás ellen!!!

A fehérköpenykés őszhajú patikarém pedig hátat fordított nekem és mutató ujját szájára téve elgondolkodott. Nekem ugye időm van, nem sietek sehová, körülnéztem a mögöttem toporgók között, azok vigyorogva, vagy fújtatva a tanácstalan patikusnőre meredtek vissza rám. A gondolkodó másodpercek végét a szomszédos pultból átordító asszisztens hangja jelentette, aki torka szakadtából adta az utasítást:

- Daedalon Zsuzsi, DAEDALON! 

... és akkor megkaptam a hányásgátlómat. 

Ha azt súgják a lépcsőházban betont fúró munkások egymás fülébe, hogy "hé, láttad, milyen haja volt?", az nekem már annyira közhelyes, mintha szemembe néznének és kiskezi'csókolomot mondanának. Magyarán, megszoktam én már, hogy megbámulnak az utcán, a boltban, de lássuk, hogyan reagál az idősebb generáció a pulifrizurámra:

A közeli pékségbe vágódtam be, ahová már törzsvásárlóként térek vissza egy-egy óriáskifli megvásárlása érdekében, amikor ez a rezignált akció lezajlott. Előttem vásárolt egy idős hölgy, én tisztes távolságban álltam meg tőle és félmosollyal szám szélén vártam a soromra. A kishölgy kiszolgálta a nénit, ő pedig óvatosan pakolgatta bele banyatankjába a friss pékárut. Ekkor kijött egy másik elárusító lány is, sietett volna segítségemre, de nem jött létre semmiféle interakció köztünk, hiszen az idős hölgy megtalált magának. Pakolgatás közben nekem tolhatta auráját, vagy nem tudom, milyen módon vette észre, hogy én is ott vagyok, de ekkor három négy oldallépésből, kifordított farával szembe fordult felem és felegyenesedett. Így is csak a vállamig ért, pedig 160 centi az én törpeméretem is. Rám nézett, szemöldökét egy idegrángással homloka kközepére húzta, tett egy lépést hátrafele, még mindig a szemembe nézve beledobta az utolsó kiflit is a banyatankba, majd ugyanolyan meredten nézve engem hátraarcolni kezdett a másik kijárat felé mint amelyiken én bementem. 

Kicsit kétségbeesett arccal kérdezte meg a kiszolgáló lány, mit óhajtok, miközben olvasta a pólómon a "Hiszel a szerelemben első látásra, vagy jöjjek be még egyszer?" feliratot, de sikerült megkapnom az óriáskiflimet. Én őszintén remélem, hogy az idős néni is él és virul. 

életstílus Szabolcskában 2.0

 2013.07.08. 11:40

Átlagos nap volt ez a csütörtök is. Miután túl estem a napi aláírásgyakorlós projekten, lefordítottam két dalszöveget, megnéztem a napi adag sorozatom és még a lakás is rendbe került, leültem a kanapéra, magamtól érdeklődni hogylétemről. Sajnos a társalgás egóim között nem sikeredett hosszúra, hiszen a zenét is túlüvöltötte az erkélyajtón beáramló hangzavar:

- Csituj mán, te! Isten rágja lki a bőrödet! 

- Hová mentek, he?

- A lidlibe. S ti?

- Oszt akkor minek viszed az egész kölyköt, te?

- Kivel maradjanak otthon? Apjuk a börtönbe.

- Nem is mondtad, mit csinált megint, he??!

- Karesszel verekedett. Megszúrta, oszt leüli. Én nevelem addig a gyerekeket. Állj meg egy helyben, ha mondom te! Zolika, ülj szépen! - s egy csecsemő is beleordít.

Ekkor felálltam, s az ablakhoz nyomtam fejemet, hadd lássam a zaj forrását. Ott állt két nem idén nyáron barnult nő, egyik mögött négy gyerek plusz csecsemő, másik mellett két kissrác, s úgy bájcsevegtek tovább:

- Na hagyjad, me' az enyém is ül. Megrészegedtek, s betörtek egy falusi házba, oszt én neveljem a kölyköket. Tudod mit? Elmegyek én is Lidlibe, beszélgessünk!

Elindultak ugyan, halkulni is kezdett a csadara, viszont ekkor Ági néni (alattunk lakozó gyanúsan idegesítő öreglány) kezdte szapulni az ajtója előtt gyakran pizsamában pöfékelő unokáját(?):

- Hol az anyád valagában voltál megint?! Nem megmondtam, hogy...

Gyorsan becsuktam ajtót, ablakot, félek egyedül az efféle rosszindulattól. Végre csend lett, leárt a lemez is, zene se szólt. Ráült a csend a magányos szobára, s akkor csöngött a kaputelefon, s az én gyomrom összeugrott kicsit.

Csak a szórólapos fiú volt. 

Kommunikáció szakos(?) egyetemi diplomámnak már csak olyan hasznát látom, mint a konfettikészítés, ezért örömmel jelentkezem a büfés állásokra is. Román tudásomnak köszönhetően egy interjúra be is hívtak. A Yummi-Yummi Kft. Kebap gyorsbüféje német vagy román nyelvet beszélő, ügyes eladót keresett, hát én kaptam is az alkalmon.

9-re mentem a volt csillárszalon helyére, hetyke zsebre vágott kézzel közelítve a sarokra, csordulásig telt pozitív energiával. Messziről megpillantottam a büfékocsit a szalon udvarán, suhantam is felé kíváncsian, de hamar lehervadtam. A csillárszalon lelakatolva, rajta a kiadó tábla, udvarán a büfékocsi szintén lelakatolva, mellette egy osztrák autó, körben elektronikai üzletek hatalmas ZÁRVA feliratú lapokkal az ablakban. Körbetoporogtam az autót hetvenszer, kilenc óra is mulandóban volt, majd megjelent egy nő, aki tovább viharzott, s úgy kiáltotta vissza válla felett, hogy "menj fel, fent vannak".

Megigazítottam kis mellénykémet, kettőt dobbantottam a lábtörlőn és felindultam a lépcsőkön a csillárszalon fölé. Kicsi folyosó, kicsi helyiséggel mellette, oda dugtam be orromat határozottan, ne látszódjon már, hogy egy hangyapucányit is izgulok. Odabent egy erősen török ötven pluszos férfi, s egy húszas éveinek elején járó srác mikrózzák a kaját, s számomra ismeretlen nyelven társalognak. Kopogásom után kezdetét vette az interjú:

- Jó napot kívánok! Állásinterjúra jöttem. - köszönök illedelmesen, mosolyogva még mindig az ajtóból.

Az idősebbik rám néz, közömbösen visszateszi a kajáját a mikróba, majd elindul felém ímmel-ámmal:

- Dajcse? - kérdi.

- Nem. Román. - mondom.

- Dajcse nyet?

- Nyet. - ismétlem meg remélve, hogy ez egy nem-et jelent.

Fújtat egyet, kitoloncol az ajtón, majd újra próbálkozik:

- Kebap Győr?

- Aha. - mondtam neki univerzális nyelven.

- Prákszisz?

- Tessék? - értetlenkedem.

- Gásztronomí?

- Nincs. - közlöm fejemet ingatva.

Szét tárta kezeit és viszont látást intett fekete tenyerével.

Az mellékes, hogy ezek után a Tesco-boltban egy srác tőlem kérdezte meg, hogy "ez az akció a 800 grammos barackkonzervre vonatkozik-e?"

Hiába.Eladói vér csörgedez az ereimben.

VOLBEAT - 2013 PECSA

Na Viki! Az van, hogy írtam Neked egy beszámolót a Volbeat koncertről. Nem tudok olyan nagy szavakkal élni, mint az arra méltó kritikusok, de minden betűt Neked címeztem ;-) Indzsoj!

Úgy történt, hogy megszületésemnek napján a párom átnyújtotta a koncertjegyeket ajándékképpen, így már 12 napja erős görcsös várakozással pulzáltam, hogy láthassam a dán királyt. 18-án nagyjából már csak a pesti 36 fok érintett meg, minden más megrekedt valahol az agyam felé vezető úton. Délutánra már nedvesedő bugyival és magas vérnyomással nyúltam a székelyföldről frissen importált szilvapálinka felé, nem kockáztathattam, hogy zéró alkohollal a véremben belépjek a PECSA kapuin.  (Mondjuk mire odáig értem, rég kiizzadtam a finom szilvóriumot, de elképzeltem, hogy nagyon laza vagyok és már a városligeti park baglyainak huhogására pattogni kezdtem, úgy belém állt a bugi.)

Bevállaltuk az előzenekart is. A Wrong Side Of The Wall már küzdött a színpadon érkezésünkkor, mi pedig bevaszkaltuk magunkat valahová középre, hogy az apró termetem is érvényesülhessen némiképp. Sikerült gyorsan eldönteni, hogy a srácok nem a nekünk való zenét játsszák. Egy kissé túlsúlyos hiperaktív faszi szaladgálta körbe a színpadot időnként nyaktájékon kiguvadt erekkel belerondítva a mikrofonba. Annyira szenvedett a gyerek, hogy egy-egy mély levegővétellel padlóig tornászta a fejét, remélve, hogy hangosabban és szebben zengnek hangszálai. Nem jött be, elegánsan távoztunk, majd épp az utolsó dalra tértünk vissza, akkor is csak a becsüs zúzóhely elfoglalása érdekében.  

poulsen.pngÍgy sikerült az első sorba kerülni és a felhevült vaskorlátra tapadni. A színpad jobb oldalán piszmogtunk fél órát, és a hangolás-pakolászás alatt dübörgő Motörhead dalaira már rángattuk testünket. Majd átfutott a hideg apró testemen, felcsendült a Hallelujah Goat. A kékben pompázó színpadot bámulva már toporzékolva vártam, hogy megjelenjen előttem a Poulsen srác. Az a pár másodperc legalább félórának tűnt. Bevonszolta kisseggét, elfoglalta helyét a mikrofon állvány előtt és innen nekem nincs meg a dal többi része. Érted?! Filmszakadás történt. A következő emlék a New Day című daltól kezdődik. Hamar lehetőségünk nyílt a partizánkodásra, lengettük is a korlátot rendesen. Miközben vadul rengettem maradék zsíromat igyekeztem a legszebb mosolyomat fejemre varrni és úgy vigyorogni a „szinész” Anders Kjølholm-nak. A basszer még mindig elképesztő arcokat tud vágni miközben tolja-vonja a gitárt. Poulsenről megállapítottam, hogy sokkal vékonyabb, gyermetegebb, mint amihez a képernyőn szoktam, de ezt valószínűleg a King Diamond-os feliratú rövidgatyája és a Jeff Hanneman-os pólója miatt képzeltem. Persze szívesen elkaptam volna bármelyiket, ha repül felém, nem kellett volna nekem bőrjakó. A királyfi hangja a zsírolvasztó PECSA-s ötvenfokban is nagyon fülbevaló volt. A hangosítás is megér egy dicséretet, hiszen a lehető legjobbat hozták ki terem akusztikájából. Ha jól emlékszem a Guitar Gangsters & Cadillac Blood című dal dübörgése alatt fogalmazódott meg bennem, hogy deszarNeked, mert nem láthatod a széphajú dánkirály marokseggét ebben a lende gatyóban, úgyhogy írok egy beszámolót. Névtelen.pngSzememet csak akkor bírtam levenni Poulsenről, amikor Kjølholm bejött egy szalmakalapban és tovább fejlesztve a mutrázás mesterségét körberajongta a színpadot, majd megörvendeztetett egy rajongót a közönségben ezzel a mesés darabbal. Az új gitáros srácért kicsit aggódtam. Gyengülő szemüvegemen át megállapítottam, hogy dús haján egy kötött sapkát hord, ami alatt egészen biztosan nem fázik a feje szőrzete. Megsimogattam a másfélcentis hajamat és itt véget is ért az empátiám. Vissza Poulsenre. Vörösre tapsikoltam neki a tenyereimet, százhatvan centimmel kétméteresre ugráltam és egyre csak csillogtattam Colgate-fogaimat. Én naivan hiszem, hogy kaptam egy külön mosolyt tőle. Mivel önző vagyok, csak a felét adom Neked: ½ J Hiányoltam, hogy törpe növésemmel nem láthattam egy hangláda miatt a dobos srácot, pedig ő nagyon kitartóan és szépen verte majd’ másfél órán át. Nagyjából a Sad Man’s Tongue-nál már minden jelenlévő átizzadta teljes öltözékét és ennek aromája gőzölgött a fejünk felett, de mi csak toltuk rockabilly-re. Sajnálkozva vallom be, hogy a továbbiakban még vannak párperces periódusok, amikről nincs emlékem. Poulsen auráját simogattam, vagy a Hanneman-pólót téptem képzeltben, nem tudom, de az van meg csak, hogy felcsendül a 16 dollars és én megint nekiszabadulok a korlátnak, aztán csapatom vadul. Tartogatott meglepetést is a közös imádottunk: apjuk nyakán tomboló gyerekeket invitált a színpadra, akikből csak egyik volt tökös srác, így egyedül zúzhatott  a nagyokkal. Átölelve a kissrácot tolta a gitár-témákat és legőszintébb mosolyait szórta a közönség felé. Nem véletlen, hogy újra kiesett a következő részlet. Ébredésem a záródalnál következett be, ami majdnem bőgésbe torkollt, hogy méééég! Visszatapsoltuk, s akkor jött a csajos sokk: póló nélkül jött az úrfi Kjølholm társával együtt. Korlátbontó táncikálással ünnepeltem a látványt és görcsöltem, hogy kifogjak egy pengetőt, vagy egy dobverőt, vagy simán csak egy bugyit. A szélén nem sikerült érvényesülni. A szétszórt félkiló pengetőből, egy se repdesett a fejem fölé, pedig alsóstartból ugrottam volna egymétert is érte.

Szóval semmiféle Volbeat-szuvenírt nem gyűjtöttem Neked, de hangosan tapsoltam és visibáltam helyetted is. Garantálom, hogy a jelenlévők közül én rajongtam a legmélyebben és nekem jutottál a legtöbbször eszembe.

Setlist (mert ugye én nem mindenre emlékszem)

Hallelujah Goat
A New Day
Guitar Gangsters & Cadillac Blood
Pearl Hart
Heaven Nor Hell
Sad Man's Tongue
Lola Montez
Fallen
16 Dollars
Mary Anns Place
Dead But Rising
Maybellene I Hofteholder
The Human Instrument
The Hangman's Body Count
Still Counting

ENCORE:
Doc Holiday
Cape of our Hero
The Mirror and The Ripper
Pool of Booze, Booze, Booza

Hűséges olvasód: a Zabhegyező

süti beállítások módosítása