Levaszkaltam magam egy ürességtől kongó vagon közepén. Kiterítettem magam és a batyum mind a négy ülésre, most nem vagyok kíváncsi idegenekre. Alig érte ülepem az ülést, már egy látogatóm akadt is. Egy nagyra nőtt, csontsovány önbizalomhiányos pasas állt előttem bal kezén egy kézipoggyásszal, jobb kezében egy lefóliázott öltönnyel. Meleg hangján elkezdett szónokolni nekem, amit én egy sima román tessék-kel reagáltam le. Majd kezdte újra a süketséget csak ezúttal még halkabban az ijedtségtől. Amint a háromszor elmesélt sztoriból kiderült, ő Dédára megy, még sose volt ott, s ha én úgyis átutazom ott, akkor mehetnénk együtt és én figyelmeztetném őt, hol kell leszállni. Mondjuk a helységnévtábla mindenki számára ugyanaz és jó esetben ugyanolyan látható is. Szemöldököm játékával közöltem vele először, hogy nagyon nem szeretném, ha mellém tolnád a csontos segged, majd látván, hogy szerencsétlen nem érti, elmondtam, hogy magyar vagyok és ma éjszaka bűnbocsánatért kell imádkoznom reggel 7 óráig, egyedül, ezért nem tudok beszélgetni vele és nem ülhet ide. Elnézést kért a létezéséért és már hátraarcolt is el tőlem félelmében.
Végre egyedül maradtam, nyomtam is tele a füleimet a fülhallgatóból áradó zenével, bevackoltam magam az éjszakai fényekkel szemben fekve, készen állok egy kis félálombeli hipnotizációra.
Ekkor újra megerősödött bennem, hogy igencsak naiv vagyok még mindig, nem mennek a dolgok ilyen simán. Egy rém idétlen hang bőgte túl a max volumot a füleimen. A hajpántnak használt szemüvegemet visszacsúsztattam az orromra és a lehető legmufurcabb pofával néztem rá improvizálva egy what the fuck kérdést. Egy maradjunk annyiban, hogy fura arcu lány állt a fejem felett és belehajolva a képembe ordította, hogy üljek át melléjük és meséljünk egymásnak. Kiguvasztottam szemeimet s közelebb hajoltam hozzá némi magyarázat reményében. Egy pillanatra kezdtem szarul érezni magam, mert bizonyára ismerjük egymást, csak megfeledkeztem róla én buta, de ez a rémálom hamar szertefoszlott homályosan látó szemeim előtt. A manyika megismétli kérdését nagyobb lelkesedéssel és ekkor jött a megérzésem:
- Nem bocsi, aludni akarok és különben sem ismerlek, úgyhogy keress másik játszótársat!
Rám szórta gondolatbeli átkát és távozott vissza a kísérőjéhez. Továbbra is túlordította a membránszaggató zenémet, úgyhogy feladtam a harcot és elkezdtem hallgatni Ludmilla szövegét. A pár méterrel arrébb ülőknek is felajánlotta társaságát több-kevesebb szerencsével. Egy hozzá hasonló elmebajban szenvedőnek tetszett az ajánlat és mellé telepedett. Az anyanyelvbeli különbségek sem okoztak különösebb problémát náluk, akadt fordítójuk is. Mit ad Isten, épp mögém ültek be a nem hétköznapi eszmecserére: A szórványbéli akcentus és a fogak hiánya igencsak elferdítette a szavakat, de hegyeztem fülemet.
- Tölgyesbe megyünk az elmegyógyintézetbe. Végleg odaköltözöm. 
Ekkor döntöttem el, hogy maradok még. Nincs mindig része az embernek egy papírral is igazolt idiótához.
Az odaszegődött hölgy is kezdett rájönni, hogy beszélőpartnerénél baj van az emeleten. Tapintatosan felvezette, hogy álmos és visszament a helyére alvást színlelni.
Az elmebajos kísérője elcibálta a leányzót a vagon első felébe, szomorúan vettem tudomásul, hogy a stand up lejárt, amikor rájöttem, hogy az idegesítő hangja áthág bármilyen távolsági határt.
Elővettem netbookom és nekiláttam filmet nézni, teljen az idő. Amikor már javában készültem belealudni kínjaimba valami furcsát vettem észre magamon. Egy hanyag kézmozdulattal leállítottam a filmet és pislogtam párat, amikor rájöttem.
Fejemet óvatosan elfordítottam jobbra és ezzel egy időben a szemüvegemet lennébb toltam az orromról, hogy üvegmentes szemekkel láthassam a következőket: Ez az elmerokkant a jobb vállam fölé hajolva vigyorgott a nyakamba, kissé nedvesen lihegve. 
Belenéztem a buta szemeibe és megkérdeztem, hogy mi a kicsi piros lófaszkát keresel te a nyakamban édesanyjáé???!!!
-Milyen klassz laptopod van. Nekem is van, gyere nézd meg. Gyere na! - és cibálni kezdte a kezem. Amikor hozzám ért az az érzésem támadt, mint amikor egy néger érint meg. Biztosan összemocskolt, le kell mosnom. Diszkréten a gatyámhoz töröltem kezem és a képébe ordítottam, hogy nem megyek és menjen a keservesbe el innen.
Ekkor megjelent a kísérője és vissza vitte a helyére. Még volt legalább 40 kilométer amíg le kellett volna szálljanak, de ők már összecsomagoltak és elindultak az ajtó fele.
Ajtó mellett ültek, de kihangsúlyozta Ludmilla, hogy ő a másikon akar leszállni és különben is még van egy kis dolga mielőtt leszállna. Mellettem elhaladva, ledobta a táskáját a padlóra és mélyen a szemembe nézett:
- Kérlek szépen nagyon-nagyon vigyázz arra a laptopra, mert értékes és tudjad, hogy nekem is van, nemcsak neked!
Szemeimet nagyon nagyra nyitottam és szemöldökömből formáltam egy kérdőjelet. Majd gyorsan alapállásba helyeztem az arcom és jó utat kívántam neki.
Még háromnegyed órát nézett vissza rám az ajtóból és integetett felém.
Még amikor leszállt is szívélyes ölelések közepette ültem hátizsákom mellett és meredt szemekkel néztem az idillikus éjszakai fekete tájat az üvegen át, és figyeltem homlokomat tapogatva, hol lehet rajtam a felirat, melyen ez áll: Hülyék gyűljetek körém!