Van egy ilyen egészséges késztetésem a konyhában történő cselekvésekre. Ez alatt értem például az olyan eseteket, amikor meglátok egy fél csomag élesztőt, és akkor sütnöm kell valamit sürgősen, vagy felfedezek egy üveg alján némi lekvárt a hűtőben, azt rögtön bele kell kevernem valamibe. Jóindulatom és a sütési vágyam vezérelt, amikor tegnap lekváros kifliket akartam sütni. Hirtelen elmúlt az ájuldozásra való hajlamom a kint tomboló kánikulától, dobáltam is ki a hozzávalókat a konyha közepére.

Miután kigugliztam a megfelelő receptet, összedobtam a hozzávalókat, meggyúrmáztam a vaskos Hompoth-kezekkel és félre raktam duzzogni (kelni). Ez alatt nyakon sóztam-borsoztam a karajokat, s odaraktam olvadni a húslevest, hát megy nekem egyszerre minden. Míg a tészta kelt, beraktam egy rádiókabarét, s vigyorogtam Maksa Zoltán marhaságaira.

Mikor megkelt becsületesen, ráuszítottam a sodrófát. Kinyújtottam, ahogy azt illett, felkockáztam jó nagyra, én óriáskifliket akartam, amit tízóraira éppen ideális. Egy púpozott evőkanál gyümölcslekvárt loccsantottam az egyik kockára, s innen kezdődtek a problémák. Körbetoporogtam a félkész kiflinek valót, nem tudtam hogyan tekerjem fel. Na, végül félbe hajtottam a kockát, eltakartam a lekvárt, ami automatikusan folyni kezdett minden oldalon. Mindezek tetejébe rájöttem, hogy a tésztát túl vastagra nyújtottam. S akkor most mit csináljak? Visszakanalazni nem tudom, mert szétfolyt, így nem sodorhatom tovább a férfiverő szerszámmal. Ismeretlen késztetést éreztem, hogy tenyereimre fektessem a lekvárral beborított nagy kockát. Mire felkínlódtam, s kétkézre fogtam, már nem tudtam, mit akarok. Ott álltam a konyha közepén, röhögtem Maksa szövegén, tenyereimet egy nagykocka tészta borította lekenve lekvárral, s nem tudtam, hogyan távolítsam el azt, mert vékonyabbra akarom nyújtani.

Körbefordultam, pedig tudtam, hogy rajtam kívül senki nincs a lakásban, majd egy hirtelen mozdulattal rábuktam a lekváros nyers tésztára. Fel se emeltem fejemet, amíg tisztára nem nyaltam felületét. Mire végeztem, már eldöntöttem, hogy ez örökre az én titkom marad, de látod, végül nem sikerült magamban tartani.

Újra nyújtottam az összes kockát, idomtalan kiflikké formáltam őket, remélve, hogy a lekvár benne marad sütés után is. Nem maradt. Ahogy 200 fokon átváltozott a kifli aranybarnává, az összes lekvár kifolyt a tepsibe és úgy rotyogott, mintha most főzném ki a gyümölcsöt. Végül elkészültek, kiszedtem, meghűlt, s én belekóstoltam. Alaposan megszívattam ízlelőbimbóimat, mert a tészta sósabb volt, mint egy bánya fala, s a lekvár meg édes.