Hegedűszóra közlekedtem.
Mézeskrémes arcomra egyidőben esett az első tíz csepp eső a hegedű erőteljes megszólalásával. Az ajtót két kézre fogva a hátam mögött nyomtam helyére az illedelmes távozás után. Colgate-vigyorral labdafejemen és negyvenfokos dőléssel robotosan hajoltam balra be a biztosító iroda ajtaján, vígan megköszönve az útbaigazítást. Az első lépések megtétele ritmusra történt, amit egy kecses sporttáska-igazítás és dundi kezeim zsebre tétele követett. Felvéve az említett mosolyt nyújtott balettos lépésekkel haladtam át a kőművesek állványai alatt. Kiszabadulva a kimért napfényre behunyt szemmel élveztem az arcomon csorgadozó esős párát. Lépéseimet táncosra fogva kaptam fel az idős hölgy táskáját és tettem le az átjáró túloldalán Diana-integetéssel jelezve némán, hogy tovább nem leszek a boldogsága. Derülve nézett utánam, szemében ott volt az őszinte hála. A postáról kiömlő emberek hadának türelmesen adtam utat, jobb kézfejem magam előtt függőlegesen ritmizálva. A dinamikát fokozva, fejemmel aprókat bólogatva ismertem el végtelen udvariasságomat a tolongók között. Némelyikükre ráragasztottam a félmosolyba torkolló jókedvből és egy felismerhetetlen artikulációval kívántam a jobb napot, amit újabb hosszas utánam bámulással jutalmaztak. Csak suhantam a tömegben balettozva.
A nagybőgő hangjára torpantam meg az újabb vizes zebra előtt, itt már ritmusra toporogva lehunyt szemekkel arcomat az esőt fakasztó ég felé tartva. Kiskezeim zsebem mélyén, füleim dugaszolva, ritmusosan lábujjhegyre emelkedve örvendeztem a körém gyűlteknek, akik szintén a zöldülő lámpára vártak. Elsőként értem a túloldalra, ahol egy duplacsavarral bekanyarodtam az utcán. Autók dudái jelezték, hogy sofőrjeik figyelemmel kísérik őrült közlekedésemet, pedig senkit nem akadályozok haladásában. Az elszíneződött pocsolyákat hol átugorva, hol körbetáncolva tangóztam végig a Kossuth-on, ezer mosolyt kapva az amúgy búval bélelt járókelőktől. Alig pár szimfónia és a busz elé érek, ahol ötvenesével hárulnak rám a kritikus szempárok. Arcomon ugyanaz a mosoly, talán kicsit összébbcsúszva, kezemben az otromba lila ötlejes és akarattal vonaglok a sor legvégére. Ott végigdobolom kézzel-lábbal a ritmust, a buszról már kiszúrtak maguknak. Automatikusan nyílik szájuk mosolyra és összesúgnak. Tisztában vagyok vele, hogy nem hétköznapi látványként tárulok eléjük a fekete uniformisommal és ordító szőke Elvis-frizurámmal. Az automatikusan le-leragadó szemem és dőlöngélő kistestem ad egyfajta őrültséget bonyolult jellememnek. Ha már mind az ötvenegynéhány ember felfedezett magának és mosolyra nyitotta száját, én is felvonszolom magam a buszra. Kirakatba helyezem jelenségem, hiszen a kapcsolókar előtt találok tisztes állóhelyet az ablakban. A vitrinszerű panorámával magam előtt pirítom füleimet a közönségem előtt és tovább dobolom a ritmust, hagyva magam szívatni a centrifugális erővel.
A visszapillantóban látom a mögöttem tolongó közönségem, ahogyan fejüket összedugva engem minősítenek vigyorogva. Oltári jól érzem magam, mert ezeknek az embereknek ma mosolyt csaltam az arcára, ők pedig örülnek, hogy láttak egy őrültet.
