Unottan tapostam a lekvárt az utcán kullogva, amikor a hátam mögül a következő mondatot hallottam:

- Láttam, fenn vagy a fészbúkon.

Léptem még tízet biztosan, mire elért az agyamig ez a szerény kijelentés, s rájöttem, hogy ezt talán nekem címezték. Hátrafordultam, s háttal kezdtem el gyalogolni tovább. Képzeljed el az ábrázatomat, amikor meglátott egy térdig érő zöld gumicsizmát sárga talppal, majd látványosan mozdult felfele a fejem, ahogy követtem tekintetemmel a bő nadrágot, szűk mellényt, s a hatalmas kucsmát. Ezen a ponton meg is álltam és úgy gondoltam, bevárom az érdeklődőt.

- Láttam, hogy né, izé, te is fel vagy regisztrálva oda a fészbúkra.

- I-i-i-igen. - csak ennyi jött ki még mindig a számon a döbbenettől.

- Én is fent vagyok, tudod-e. De most nem. Nehogy asziggyed. Csak akkor, amikor otthon vagyok, csak akkor vagyok fent. Na. Érted-e.

- Igen, értem. Jólvan. Örvendek.

- Béjelöllek osztán ismerősnek, jóje? - kérdi csillogó szemekkel.

- Rendben. - válaszoltam, s fordultam újra menetirányba, haladva mellette, s figyelve minden szavára.

- Tudod-e még milyen sokan vannak fent? Fent van például izé is, aki ott a boltba dolgozik, őt se jelöltem még be. S fent vannak Pistiék is, neki még az anyjáék is. S ezek a nagyfőnökök ne, az egész fent van. Láttad-e?

- Igen. Valóban sokan vannak fent a fészbúkon. - értek egyet vele.

- S tudtad-e, hogy ott lehet játszani? Van egy csomó játék, ezek egész nap képesek nyomni. De öregek érted-e, s úgy jácodnak, hogy állj félre. Nekem nincs időm, me kell dolgozzak, nem tudok sokat ülni egyhuzamban.

Ekkor odaértünk a falusi bóthoz, ahol a kiszolgáló épp a járdáról seperte le a havat. Az ismeretlen leendő fészbúk ismerősöm pedig bekanyarodott a bolt felé, csak ennyit mondott halkan:

- Belépek a boltba, s egyúttal megkérdezem a kiszolgálót is, ő fent van-e a fészbúkon.