Egy unalmas vasárnap, ami épp Karácsony utánra esett, minden történt a rutinnak megfelelően.

Megszokott kocsma, megszokott emberek... 1 pohár bor, kettő... 1 zseton, kettő... Hangulat apad, vérnyomás dagad... Menni kéne haza... Na ekkor akadt meg a tekintetem egy nagyméretű alakon... Mondom jól megnőttél édesapja!...
Lassan megjött a színe az arcomnak (a sápadt arc jellemző rám). Ezt a kurta kocsma vécéjének sokfele repedt tükrében állapítottam meg lábujjhegyen ugrálva.... Evvan kicsi vagyok, de legalább a kagylót felérem.
Elindulok kifele a kézmosásból, előttem egy pali rámcsukja az ajtót. Agresszíven húzgáljuk ketten kétfele, mire én nyerek és ki tudok menni a bűzbarlangból. Odaszól nekem: "Jaj, bocs!", mondom "megbocsájtok". Azzal osontam vissza a helyemre kinézve magamnak a billiárd asztal szélét, mert akkor több az esélye, hogy egyenesen fogok menni. Szerencsésen visszaülök a helyemre, cuccolom a kabátom, reszketek egyet a gondolattól, hogy kint minusz tizenfokok recsegnek, jól megfagyok hazáig... Állnék fel az asztaltól, amikor odajön egy ismerős, és azt mondja: "Az a csávó kéri a telefonszámod, odaadod?" Nézek egyet sporlósan a szemüveg fölött, mondom: "Ha elég bátor, jöjjön és kérje el ő maga!" Figyelem, ahogy az üzenet továbbítódik az érintetthez. Arcát kémlelem, elmosolyodik. Rám néz és villantom a Colgate-mosolyom... Kigombolom tehát a kabátom, maradok még. Percek múlva leül velem szembe, protokoll kézfogás-bemutatkozás-széles mosoly s társaik...
Kedvem kezd visszatérni (ááltalában onnan tudni, hogy szófosásom van)... Lekezelő hangnemben félvállról dobálom a kérdéseket felé, ő meg minden gátlás vagy tartózkodás nélkül válaszol rájuk... Kiderül minden, ami az első 10 percben érdekel egy ismerkedésnél (persze pasival). Lassul a szócsata, szerre elvonulunk a bűzbarlangba. Visszafele jövet mellém kérezkedik. Üljön hát le... Megérkeznek a kollegái is (köztük a nagyra nőtt alak)... Kerek immár az asztal, felét se ismerem, nem is érdekel... Beszélgetésünk ível tovább felfelé, de immár csak ketten halljuk... Végre jól érzem magam... Nem fázom... Kabát le... Új ital kerül az asztalra, pirulok tovább... Kezek eltévednek, tényleg nem fázom... A verbális csata folytatódik. Ritka jól érzem magam, de lassan már a lábaim alatt is felmossa az agyrém kiszolgáló csaj a padlót... ergó pakolás, tűnés haza... Záróra...
Mind egy irányba indulunk, mondom nem egyedül fagyok meg hazáig... Kiderül, hogy meg se fagyok... "Nagy fehér autóval" megyünk... Überfasza... A hóvilágította boxerkabinban egymásra sanda vigyorral nézve hazadöcögünk... Kapuban smaciba fulladt protokollpuszi....
Na azóta vagyok szerelmes...

A bejegyzés trackback címe:

https://zabothegyezo.blog.hu/api/trackback/id/tr694861098

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása