Klasszikus pillanatai a hétköznapi délutánoknak, amikor a konyha közepén toporogva nyújtom ki nyakamat az ablakon, lesve a bicikliseket, esetenként a fehér kocsisokat. Ilyenkor várom haza KicsiPáromat, s küldenék felé egy diánás integetést, ha időben észrevenném. 

Így történt ez nemrég is. Vártam a haza a férfiamat az aquas kocsival, ami egy fehér Fiesta, hátsó ablakán egy vízcseppekből álló emberkével. Ablakom előtt hatalmas zöldlevelű fák állnak, de ha jól kibújok rajta, még láthatom a távolból érkező autókat. Bozontos pulifrizurámmal, s az összefőzött ruhámmal vágódtam ki az ablakba úgy ötmásodpercenként, meglesni, hogy nem jön-e már a fehér autó a lombok közül. Ilyenkor autómatikusan jobbra fordul a fejem, ahonnan az érkezőt várom, nem nézek semmilyen más irányba, nem veszek tudomást környezetemről, hogy esetleg lehet még ember az utcán, aki furcsálja, ahogy a másodikon egy fura fejű ember időnként kibújik az ablakon, s majd ugyanolyan gyorsan vissza is húzódik. Ilyenkor keverek még egyet a rotyogó ebéden.

Szóval kidugtam fejemet két kavargatás között, s megpillantottam a fehér autót, kék folttal az oldalán. Kihajoltam fakanalastól, s vadul odaintegettem, remélve, hogy meg is lesz az első kontaktus köztem és érkező párom között. Amikor már javában tovább haladt a kis fehér kocsi, akkor jöttem rá, hogy körberajongtam egy Orbit-os ügynököt, aki most nem tudja elképzelni, miért nyúlok felé egy fakanállal (feltéve, ha észrevett). Visszahúzódtam a konyhába, kigúnyoltam magam, s megálljt intettem a fakanálnak is, ne integessen esztelen mindenkinek. Hallottam egy másik autót is közeledni, nagyon gyorsan kidugtam felső testem a kisablakon, jobbra le, lombok közé be. Végre a Párom! Végre, s elhadart diánás integetéssel kiálltottam le, hogy szebúúúúsz, ezúttal fakanál nélkül. Igen. Így integettem a Rendőrautónak is. 

Második kudarcom után lenéztem az útra, s ott állt egy idős hölgy mereven nézve rám. Én meg se próbálom elképzelni, mit gondolhatott rólam.