A tavalyi ballagók arcán megtapasztalhattuk az elalvás ünnepélyes fájdalmát, ezért én jó szokásomhoz hűen kihagynám a közhelyeket remélve, hogy sikerül elkerüljük a jelenlevők figyelmének szüntelen lankadását. Nem szeretnék itt pörögni a hátamon és osztani a szeretetet, csupán néhány emléket fogok megemlíteni az elmúlt évekből.

2009-ben érkeztünk a kincses városba, engedtessék meg azt mondanom, tökéletlen gyermekekként. Elkezdtük felfedezni útjainkat. Az utat a bérlakásoktól az egyetemig, az utat a kocsmákig és barátaink bérleményeit is felkutattuk. Romántudásunk az igen és nem román megfelelőiben ki is merült, de azért a magunk módján el tudtuk intézni hivatalos ügyeinket és románul küldtük nyaralni a buszon trollkodó Ratuc-ellenőröket is.

 Az első hónapokban  volt egy trendi kérdésünk, mely mindenki száján kiesett legalább egyszer, ez pedig a következő volt: „Ki az a Matyi?” Matyi volt évfolyamunk felelőse és nagylétszámú közösségünk összefogó koordinátora. Létezését onnan tudtuk, hogy minden közérdekű információ eljutott lusta célcsoportjához, de sosem tudtuk, ki szolgáltatja azt.

 Barátságtól izzó kapcsolatainkat a gólyatáborban alakítottuk ki, amit mára kiképzőtáborrá neveztünk át. Az első szesszió után már felemelt fejjel lötyögtünk a városban és bárkit meggyőztünk arról, hogy a Kommunikáció és PR nem a Link Egyetem fő szakiránya. A 3.-4. Szesszió után zsenialitásunk kiterjedt a nyelvújítás területére is, hiszen olyan fogalmak kerültek a hétköznapi nyelvhasználatunkba, mint a kulcsszófóbia. Bár féltünk tőlük, de ugyanarra a szóra két különböző hihető magyarázatot is adtunk egy vizsga keretén belül, bizonyítani akarva, hogy mi készültünk.

Késésekben is élen jártunk. Léhaságunknak köszönhetően majdnem lekéstük az egyetemi évek legnagyobb mulatságát, a diáknapokat, de a végére jó időben kerültünk jó helyre.  Mindig gondosan odafigyeltünk, hogy legalább 5-en az óra megkezdése után érkezzünk, természetesen nem egyszerre. Sietségünket az bizonyítja, hogy a tanórák utolsó mondata mindig így szólt: „Kérdés, hogyha van...”

Az rajtunk tesztelt új tanügyi törvények sem okoztak különösebb riadalmat, egyetlen félelmünk az volt, hogy beiktatásra kerül egy hetedik félév is, amelyben csak a hirtelen jött utazások és vírusos megbetegedések miatt elmaradt tanórákat pótoljuk majd kiegészítve a vendégtanárok előadásaival.

Kötelességeinknek mindig nagy buzgósággal próbáltunk eleget tenni. Ebbe a kategóriába sorolom az évfolyamkocsmázásokat és a reggelig tartó bulikat is. Hogy bebizonyítsam, hogy nemcsak komolytalanságból állt az elmúlt 3 év, fontos megemlítenem, hogy egy-egy csoportos házinál is villámsebességgel rázódott össze a csapat és munkánk gyümölcsét ha éjfélre kellett leadni, mi 23 óra 59 perc 59 másodperckor mindig el is küldtük, arra hivatkozva, hogy „A kevesebb néha több!”

Naprakészek voltunk a projektekkel és csapatunk ügyesebb tagjai kommunikációs napokat is szerveztek, míg mások a Reklámhéten remekeltek. Kiemelkedő élményként említem a hétvégi képzéseket, ahol nemcsak a tárgyalási stílusunk és a konfliktusmegoldó készségeink fejlődtek, de teljes testizmaink építésére is figyeltünk autótolás közben bokáig agyagban sprintelve. 

Mi most elballagunk, s hogy a továbbiakban mit fogunk majd csinálni, azt nem mindegyikünk tudja még, de terveink ha nincsenek is, mi a semmiről is képesek vagyunk ütemtervet csinálni másodpercek alatt, úgyhogy feltaláljuk magunkat.

Az említett élmények nem valósulhattak volna meg tanáraink nélkül. Ezúton is szeretném megköszönni évfolyamtársaim nevében a lelkesedést és kitartást, mellyel próbálták tuszkolni belénk a tudást. Ez hellyel-közzel sikerült is, mentségünkre szolgáljanak a sikeres vizsgák és ezek a szavak legyenek célzás értékűek a soron következő államvizsgán. 

Köszönjük évfolyamfelelősünknek, hogy türelmesen válaszolgatott magától értetődő kérdéseinkre és 3 éven át kitartóan tette kényelmessé az információhoz való hozzájutásunkat on-line üzemmódban, valamint, hogy bátran alkudozott tanárainknál az évfolyam javára.

          Utoljára Önökhöz szólok, Kedves Szülők! Irgalmatlanul nagy hálával tartozunk azért, hogy minden bizalmukat belénk fektetve támogatták kolozsvári életünket. A sok mirelitcsirke és zacskós leves után a túlélőcsomagnak nagyon-nagyon örültünk, a zakuszkákkal volt, mikor díjakat is  nyertünk. Mindig eszünkbe jutottak, ha hétvégére haza akartunk menni, de akkor különösképpen, mikor a pénztárcánkat üresen kellett kinyitni.

         

Én nem kívánom a szót tovább szaporítani, még csak addig míg sikerült tisztes figyelmüket megköszönni.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(ÁGYŐ)