Átlagos nap volt ez a csütörtök is. Miután túl estem a napi aláírásgyakorlós projekten, lefordítottam két dalszöveget, megnéztem a napi adag sorozatom és még a lakás is rendbe került, leültem a kanapéra, magamtól érdeklődni hogylétemről. Sajnos a társalgás egóim között nem sikeredett hosszúra, hiszen a zenét is túlüvöltötte az erkélyajtón beáramló hangzavar:
- Csituj mán, te! Isten rágja lki a bőrödet!
- Hová mentek, he?
- A lidlibe. S ti?
- Oszt akkor minek viszed az egész kölyköt, te?
- Kivel maradjanak otthon? Apjuk a börtönbe.
- Nem is mondtad, mit csinált megint, he??!
- Karesszel verekedett. Megszúrta, oszt leüli. Én nevelem addig a gyerekeket. Állj meg egy helyben, ha mondom te! Zolika, ülj szépen! - s egy csecsemő is beleordít.
Ekkor felálltam, s az ablakhoz nyomtam fejemet, hadd lássam a zaj forrását. Ott állt két nem idén nyáron barnult nő, egyik mögött négy gyerek plusz csecsemő, másik mellett két kissrác, s úgy bájcsevegtek tovább:
- Na hagyjad, me' az enyém is ül. Megrészegedtek, s betörtek egy falusi házba, oszt én neveljem a kölyköket. Tudod mit? Elmegyek én is Lidlibe, beszélgessünk!
Elindultak ugyan, halkulni is kezdett a csadara, viszont ekkor Ági néni (alattunk lakozó gyanúsan idegesítő öreglány) kezdte szapulni az ajtója előtt gyakran pizsamában pöfékelő unokáját(?):
- Hol az anyád valagában voltál megint?! Nem megmondtam, hogy...
Gyorsan becsuktam ajtót, ablakot, félek egyedül az efféle rosszindulattól. Végre csend lett, leárt a lemez is, zene se szólt. Ráült a csend a magányos szobára, s akkor csöngött a kaputelefon, s az én gyomrom összeugrott kicsit.
Csak a szórólapos fiú volt.
