Kemény műfaji kiképzésen vagyok túl. Ha túl vagyok. Hátulgombolós koromban ment a Republic s a Beatrice kazettás dekkről. Volt szalagokból készült pókháló a plafonon, és gomolyából készült pók a sarokban. Billiárd-dákóval játszottam Barbie-baba helyett, és én voltam a legboldogabb, amikor lett saját walkman-em. Amikor még kiscsizmában vittek a Tátika-Show-ra, a gitáros, szintis, dobos imitátorokat imádtam a legjobban, és itthon gyakran vettem fel a léggitáros pozíciót, ha épp senki se látott. Bakeliten mentek a menő dalok, s már el tudtam olvasni, hogy Hits of 70’s, persze akkor még azt hittem, hogy ez egy együttes.

Jött a rózsaszín kerekű Lada-s korszak, amikor a kazettás rádión fogtuk Gangxsta Zolee-t, s vadul vetettük fel kazettára meg se szusszanva a tisztán hallhatóság végett őrült bátyussal. Amikor a bazdmeg, kurva, geci és társaik már szerves részét képezték a szókincsemnek, én voltam a legnagyobb gengszter a napköziben. Halászjuditot lekurvázni, óriási vagányság volt akkoriban (72-ben).

Nagyjából 7 éves koromban már el-elvittek szüleim egy-egy lakodalomba, ahol mindenféle felnőtt kapott ölbe az alapos pufókráncigálás után a következő szöveggel:

-          Gyere kicsike, tanulj meg táncolni erre a jó zenére, ha megnősz, kell járjad a csárdást te is! Ujjujjjujjujjjúú!  

Ójessz. Járatták velem.

Itthon szólt a duplakávé hatszázféle forrásból, be-belopva egy kicsi Apostolt. Jöttek is a komplexusok gyorsan, hogy ezdejózene, s de korcs vagyok, amiért nem ezt hallgatom, hát minden vagány felnőtt nyomatja.

Aztán lettem akkora (10-11 éves), hogy elmehettem a tinidiszkóba. Vettem föl szöges karkötőt, s halálfejes nyakörvet kiegészítve egy Cannabis-os kendővel a fejemen. Vörös hajamat alágyúrva érkeztem meg a partizánok közé. Nagyjából 10 perc után már kettesével vertem a nálam idősebb fiúkat, mert nagyseggűnek neveztek, vagy pápaszemesnek. Miután megkértek, hogy lazuljak el és bulizzak higgadtan, koromat meghazudtoló büszkeséggel hagytam el a helyiséget, ahová évek után tértem csak vissza, más stílust képviselve.

Beköltözött Eminem a szívembe. Felköltözött a szobám falaira, de még a plafonról is ő vicsorított rám esténként. Tupac Amaru Shakur és Sub Bass Monster volt minden leckecím mellé grafikázva a sulis füzetekbe, és bő gatyákat hordtam. Trial utánzatú bicikli kellett és gördeszka. Izompólóban jártam és hatszámmal nagyobb nadrágokban, amit legalább 10 centire lehetett húzni a földön. Ebben az időszakban már megfordultak utánam az utcán. (Hogy megnézzék, fiú vagyok-e vagy lány). Aztán kinőttek a csöcseim is lassan.

Jött a pop ezerrel, cserélődtek a poszterek a falakon, filozófáltunk tetoválásokon és gondoskodtunk 9-es magaviseletről megszívva a prenadexes zacskót, mert minden menő zenész él valamilyen droggal.

Örököltem szintetizátort és órák előtt a szünetekben játszottam keringőket zeneterem zongoráján egykézzel. Kértem szülőket, vegyenek nekem zeneórát, ők inkább sportot ajánlottak kisseggemnek. Így lettem a megyei kézilabda kupa gólkirálya, ahol a díj átvételekor zúzós metálnak kellett szólnia előzetes egyeztetések alapján.

Középiskolában csoportterápián a hip-hoposok közé álltam, de közben House-lemezekkel üzleteltem és Depressziót hallgattam, amikor megfájdult a fejem a hard-technotol. Egyik kocsiban Zámbó Dzsimmit Istenítjük és a Románcok zenekarát, másikban továbbra is szól az Edda és a Republic kicsi Bazdmeg-rappel keverve, rálopva egy-két Gummimacit is, mert a gyereknek is kell valami.

Itthon szólnak a nagyszobából, hogy „halkítsd mán’ le azt a vadrokkot, me’ nem hallom a Nóta Tv-t”, s Nagyi szerint „az a zene, ami a Dunán megy a kívánságkosárban." A mai fiatalok függőlegesen táncolnak, nem vízszintesen, ahogyan azt az ő idejében tanították.

Családunkban senkinek nem feküdt a rock műfaj egész addig, míg unokaöcsém, Balázs meg nem született. 5 éves csak, de már a kapuban előveszi a léggitárt, ha felém tart, mikor szól a zene. Belőle lehet valaki :-)