Természetes gyomorideggel bővült a tegnap délutáni érzéskavalkádom, természetesen az utazás miatt. Sikeresen felébredtem az ébresztő előtt, visszaalvásra nincs sansz, állapítottam meg a gyomromban életre kelt pillangók mozgásából. Megtörtént az óracsörgés is, kinyomtam, visszaaludtam. Háromnegyed öt magasságában ébredek vacogva a fáradtságtól és helyből tíz fele szaladok haladást remélve. El kell érnem a vonatot, bár tudom, hogy ez nem elég még a Biharkeresztesre való érkezéshez.
Sikeresen leforrázom magam, megengedve a piros csapot, majd percek alatt végzek a pakolással is. Indulás. Kiállva az üres buszmegállóba, reménykedek egy 3-as troli érkezésében. Mögém kerül egy nem a tengerparton barnult csóka, félelmet fokozva állok helyt és várakozok tovább. 15 perc toporgás után sem jön a busz, de legalább eszembe jut, hogy szombat van, én meg a hétköznapi menetrendet néztem a neten. Yess! Elindulok az egy szem taxi fele, előttem ül be valaki, nincs esélyem. Visszaállok csalódottan a negró mellé, mire az rám szól bizakodva, hogy tőlem megkapja a választ: "-5 vagy 6-kor indul az első busz? Válaszolok megnyugodva, hogy ő is egy buszra várakozó, nem pedig a táskám kell neki vagy a Mirindám. Megbeszéljük, hogy senki nem tud semmit a buszok érkezéséről és mire ezt megvitattuk 6 méter távolságból két különböző nyelven, meggyűlt körénk a munkába siető nép. Megjön a trolim, felülök. Yess! Jöhet a másik félelmem: Nincs jegyem, ha jön az ellenőr és elszedi a pénzem, nem marad vonatjegyre. Gondolatmenetem megszakítja az utasok duruzsolása. Kiakadtak a huzalok a trolin, amiről gyerekkoromban azt hittem, hogy orsószerűen működik és ott a végmegállója, ahol lecsavarodik az egész "kötél". Száll lefele mindenki a buszról, én ülök, mintha nem sietnék sehová és próbálom megérteni, mi történik körülöttem. Nyakkendős idős sofőr cibálja a huzalokat egy koszos kesztyűvel. A tömeg lelkesen biztatja, hogy nem fog sikerülni. Jön a másik busz, megyünk azzal. Nekem nincs időm megvárni. Elindulok ismét egy taxi fele, ami akkor van érkezőben. Egy fiatal párocska ül be, ismét lemaradtam. Csalódottan megyek vissza a tömeghez, kitalálni, mihez kezdjek. Háromnegyed 6 van. 6:14-kor indul a vonatom. Kullogok, lógatva az orrom, mikor észreveszem, hogy ülnek vissza az emberek a trolira. Szaladok inam szakadtából, sikerül felülnöm. A tanácstalanság izgalma átvált félelemre: Nem akarok ellenőrt! Haladunk. Gondosan nyújtom nyakam minden megállóban ki az ablakon, nincs gyanús alak.
Megérkezvén az állomásra, kikérem a jegyem Episcopia Bihor-ig. A néni kérdezi is, hogy onnan Budapestig? Megegyezünk, hogy én Biharkeresztesre megyek, Magyar földre. Tájékoztat, hogy kedvezményem csak román földre érvényes. Bólogatok és kérek a határ két oldalán fekvő faluja közé egy teljes árú jegyet. Helyjegyet is kell vennem. 3 jegyet kapok kézbe, most én következem, fizetni kell. Közli a mosolygós néni az árát, pulifrizurám emelkedni látszik. 55.5 lejbe kerül, nekem 52 lejem van neylonpénzben. Nyúlok az apróhoz. Összeszedek még 2 lejt apróból, azt is odanyújtom. Maradt még valami zörgő. Az 5 tízbanist szorongatva mondom el, hogy nincs több pénzem és találok-e valahol pénzváltót, vagy netán fizethetnék forintban is? Nemleges válaszokkal kell beérnem. Már adnám vissza a jegyemet, de látom, hogy a néni megsajnálni látszik engem. Odanyújtom az apróm apraját is, majd aranyosan mosolyogva kíván nekem jó utat, nem igényli a többi pénzem, pedig még maradt 2 ötbanisom is. Végül vonatra ültem, és lihegve gondoltam végig a régi eseménysorozatot. Ha taxival jövök az állomásra, nem tudok vonatra ülni... Ha elkap az ellenőr, nem tudok vonatra ülni. Ha a néni nem aranyos, nem tudok vonatra ülni... Áldassék a Te neved őrangyalom: Mázli!