Csak sétált a barnulásnak indult sárga faleveleket rugódva, s minden lépéssel egy gondolatát hagyta maga mögött:
Kedvem volna megszámolni a faleveleket a parkban, s a végösszeget bináris számrendszerbe alakítanám, de nem.
Már késésben vagyok, de ugyan mit számít, ha nem a megbeszélt helyre megyek?
Kerek pufókjára mosolyt fúj a szél, s a levegőben kap el egy szédült falevelet. Útlezárás van a fák alatt, akárcsak a siker felé vezető úton.
Próbálok jól gazdálkodni a gondolataimmal és nem elpazarolni mindet egyetlen perc alatt.
Elém áll egy fa, beszélek hozzá: Állj arrébb, eltakarod előlem az életem! Pedig hány olyan fára másztam, mit már rég kivágtam
90-est fordulok s megyek a napfény felé. Jó úton haladok, csak lehet, rosz irányba.
Kihasalok egy padra, kezeimet pulifrizurámba túrom és figyelem az életükben eltévedt embereket, hogyan cammognak keresgélve önmagukat.
Idős házaspár szaporázza lépteit ott messze, orra földig lógva mossa a forró aszfalt porát. Boldogtalanok.
Huszonéves apuka szaladgál a görkorizó kislánya mellett, körülrajongja. Ő még boldog.
Valahol mögöttem a játszóteret gyerekzaj népesíti be. Megnézném magam, hogyan tologatom a csattogtatós lepkét, s aztán homlokpuszival intenék búcsút.
Szemvillanás alatt pattanok fel a kopott padról, laza zsebre vágott kézzel kezdek Zorbatáncba, magasra rugdalva a leveleket.
Colgate-vigyorom ráégett az arcomra és a boldogság fékevesztett hangjával kacagom tele a parkot.
Azt hinnéd, elmebajban szenvedek, pedig nem is szenvedek. Minden percét élvezem.
