Bírom én a vidéki levegőt, ma is keltem hajnali fél 10-kor arra ébredve, hogy összefagytam.
Küldetésem mára 6 tányér megvásárlása volt, mely úgy éreztem, nem okoz különösebb gondot, egy 5 éves is képes rá. Én is, elhiheted, csak kicsit másképp. Figyelj!
Azon mód, hogy zombi arccal legurultam ágyamról és kétszeri nekilódulással megtaláltam a fürdőszobát, sikeresen emberelévalóvá (nyelvújító leszek még azért is) hokuszpókuszoltam magam és a rozsdaszínű hideg víz hatására elkezdtem gondolkodni. Mi a teendőm ma? Mire bíztak meg az okosabbak? Jah áhám!
El kell menni a község központjába, ott meg kell keresni a piacot, a húsboltot, a műanyagos boltot, a fazekas boltot és az élelmiszer üzletet, ahol lehet venni olcsó budikefét. Úgy érzem egy nap alatt sikerül mindezt körbejárni. Útra fel!
Apám a maga stílusában hagyogatja öregesen, hogy kint cudar idő van, sálat, sapkát, nagykabátot, bakancsot, vastag kesztyűt vegyek fel, ne üljek biciklire és ha tehetem vitessem el magam valamelyik sofőr bátyámmal, mert nem lehet haladni a szétgyúrt hóban.
Makacsul tiltakozom, hogy nem kell nekem fuvar, imádok gyalogolni és 1-2 óra alatt meg is oldom az ügyet. Magamra öltve az apám által felsoroltakat elindulok a minusz sok fokba a piacra s a "bótokba".
A házból kilépve a kapunál már úrrá lesz rajtam némi fáradtság, de egy idegbajos rángatózással letudom, hogy még félig alszom, azért lehet és büszkén hagyom magam mögött az udvart.
Az immár aszfalt úton boka magasságig ér a lekvárrá gyúrt hó és dzsuva keverék. Uccu neki. Térdemeléssel cuppogok az út közepén két autónyom között ügyelve arra, hogy mindkét guminyomtól ugyanolyan távolságra menjek. (Tényleg ez volt egyetlen gondom akkor.) Helyenként az az érzésem támad, hogy helyben járok, de figyelve a házszámokat, növekedni látszanak. Haladok waze!
Megérkezem a központnak nevezett interszekcijóba (egyre jobb lesz) és átgondolva a sorrendet, nekilátok a boltok ajtajának nyitogatásához. Elsőként megyek sajtkrémet venni:
- Csókolom. Szevasztok! Kérek 3 rúd sajtkrémet és egy barna kenyeret.
- Hát szíííja! Hazajöttél? Jól vagy-e? Milyen az élet Kolozsváron? Hogy telik? Hányad éves vagy? Még hány évet leszel ott? Anyuék hogy vannak? Jaj de rég nem láttalak. Milyen jó, hogy jöttél... (bláblá...)
- Jól vagyok. Holnap megyek is vissza. Elvileg utolsó éves vagyok, de a gyakorlat kissé eltér az elmélettől.
- Hogy mondod bogárkám? Mi ez az elv, meg gyakorlat? Milyen szakos is vagy?
- Kommunikáció és PR-t tanulok.
(kiguvadt szemek és intelligenciamentes arckifejezés)
- Az mi a bokám aranyom? Mi leszel ha elvégzed?
- Hát lehetek kommunikációs szakember, újságíró, televíziós bemondónéni, rádiós műsorvezető és....
- Ja aha. Mit kérsz?
(Lehet szenilis)
- 3 rúd krémsajtot kérek és egy barna kenyeret.
(kaptam 3 rúd vajkrémet és egy égett karéjú fehér kenyeret)
Hazavittem elrettentő példának őket.
Folytatva a gyűjtögető akciót a "neylonos" boltba nyitottam be. Mégiscsak itt veszek budikefét és akarok egy új szappantartót is.
Benyitok. Köszönés, illedelmes vigyor, érdeklődés, hogy szabad-e nézelődnöm a neylon dobozok között, azzal uzsgyi szemlélődni.
Szabad!
Találok egy pofás kis szappantartót és szemem már látja a budikefét is. Ekkora a kedves kiszolgáló néni hátulról a nyakamba ordítja, hogy "Mit keresel?". Ha ijedős fajta lennék megtöltöttem volna a bakancs szárát, de hanyagul megfordultam és a képébe üvöltöttem, hogy budikefét basszus!
- Várjon odakint, máris hozom csak ne járkálja össze a havas lábával a belső termet is.
(WTF???)
Hozott nekem egy igazi budikefét. Tartó nélkül wazd!
Gyűlt a haragom és az elegáns kiszolgálásért cserébe én is kedves voltam vele:
- És ha legyúrtam az ülepem termékét a csésze lyukján, utána akasszam fel a budikefét a kézmosó kagyló szélére, hadd száradjon???! Kéne tartó is!
Néz rám elmerokkant tekintettel s irányt tévesztett lépésekkel iszkol vissza másik budikeféért. Ezúttal hozza a tartóját is.
Önelégült képemen díszvigyorom ékeskedik és a pulton hagyva a budikefe árát, már villant is át az agyamon a kérdés.
- A panaszlevelem milyen formában tolhatom a főnöke felé?
Rémült arccal próbálta tisztára lefetyelni az ülepem, csak ne tegyek már panaszt ellene.
Na kezicsókolom. Oda se megyek többet.
Következő állomás a fazekas bolt. Kéne 6 tányér sógornőm születésnapjára. Olcsó is, jó is, kell is.
Megérkezem a vedrek, bödönök, ládák, csészék, kanalak közé s hirtelen elkezdem keresni magam a hatméteres polcok között.
Megtalálom messziről a tányéros polcot és feléje tartok, amikor megszólal egy hang:
- Hohó, lassan a testtel! Mit akarsz leányka? Ne szabaduljunk csak úgy neki az árunak!
(Hogy az a rézfaszú bagoly lógatná már a kiszolgálóba!)
- Lapos tányért szeretnék venni.
Összeráncolt szemöldök, félretolt vigyor és levegőbe emelt mutatóujj kíséretében megnyugtat, hogy nincsen!
- De én ott látok a polcon. Abból a sima fehérből akarok 6-ot.
(Ölni tudna a tekintetével)
- Az nem az, amire te gondolsz leányka.
- De-de. Abból tessék csak adni.
- Rándít egyet a szottyadt gatyáján és lehajol nagy kínok között megnézni, mi a bánat az, amit én az alsó polcról kérek.
Hamar rájön, hogy tényleg van lapos tányér, többféle is, különböző színűek is. (Én megmondtam.)
Pultra emel kábé 10 darabot és elkezdi egyenként számolni, gondolom azért, hogy megbizonyosodjon róla, nincs-e egy hetedik meghúzódva a másik 6 között.
- Egy, kettő, három...
- Ez rossz!
- Négy...Holazistenbe?
(Félreteszi)
- Négy, öt, hat...
- Ebből is hiányzik egy darab.
- Ne válogass aranyanyám, nem a piacon vagy!
(Hogy húzom mindjárt a fejedbe mind a hatot, s a tetejét kidíszítem egy pléh vödörrel, hogy abba ordibálj te hígagyú!)
- Csere vagy marad?
(Kicseréli)
Finnyás pofacsontja mellkasáig esett, de ideadta épen mind a hatot. Fizetés, tűnés.
Kerek fejem vörösre gyúlt és kék gatyám a sárga kabáttal együtt tökéletesen megalkotta a román zászló hitvány idilljét. Hátizsákomban egy budikefével, 3 vajkrémmel, egy odasült kenyérrel és 6 csodaszép tányérral elindultam a piacra.
Községünk piaca a téli időszakra mikró nagyságúra zsugorodik, annyira, hogy az árusok sokasága, egy gumicsizma árusból (jön a tavasz árvizestől), egy kínai piacról összeszedett "márkás" ruhaárusból (jajj neki, ha jön az ACTA) és egy húsos bódéból állt.
Nem kellett szédülnöm a tömegnyomorban, ami a piacon akkor morajlott. 4-en voltunk. A 3 árus és én.
Én fehérkarajt venni jöttem, de a kiszolgálótól akár pingvin májat is kérhettem volna, ő úgyis marha cubókot adott volna, így hát nem ellenkeztem.
Rákanyarodtam a hazafele vezető útra és bájologtam az úton gyarapodó levár-masszára és sajnáltam a bakancsom nyomát is.
Teljesítve küldetésemet elégedett arccal haladtam, amikor egy lovasszekér jött szembe, aminek a végére egy másik ló volt kötve. Csak úgy lazán egy hitvány lánccal.
Elhalad mellettem a ló, el a gazdája, el a szekér és félútig el a második paci is. Ám ekkor a tragikomédia utol ért.
A ló kettőt nyerített, egyet ugrott és terebélyes segedelmét nekem fordította, majd frissen vasalt patáit nekem indította és villámgyorsan rúgott a levegőbe. Ráérezve a problémára reflexszerűen vágtam be a mátrixos mozdulatomat és egy korhadt épület korlátján limbózva néztem, ahogy az orrom előtt kapálózik ez a dög. Kabátomat érintette az egyik pata, szívemet környékezte az infarktus, lábaimat cserben hagyta az erő.
Ezzel az elegáns mozdulattal vágtam magam hanyatt, a betonlépcső mellé. Akár befele is csúcsosodhattak volna az oldalbordáim, lehetnék most pata-arcú, de semmi probléma nincsen, csak a húst felszeletelték a törött tányérdarabok, a budikefének csak a szőre maradt meg, a szappantartó kétdimenziós lett és a vajkrém a kenyérre kenődött.
