Látászavarosan

 2012.10.21. 15:22
Felekre, Györgyfalvira, Hajnalra, Buna Ziuara néző nyolcadik emeleti panorámás lakásunknak igencsak sok negatív jellemzője akad. Többek között a nyílászárók nyugdíjba vonulása óta, a Passzát szél haza jár hozzánk. Fürdő ablakunk önellátó életet él, az ezzel szemben levő konyha ablak pedig csupa jó indulatú, de zárni sajnos nem tud. Ha ezt mind elképzelted, akkor képzelj el engem, főzni szerető (nem tudó, szerető) és enni nagyon tudó embert ebben a huzatban napi 2-3 órán át. Határtalanul büszkén feszítettem dupla fakanállal a kezemben, míg a huzat átjárta labda fejem belsejét, megsimogatva a két rohangáló agysejtemet. Szemeimet keleti stílusban hordtam fejemen és két lábbal neki rugaszkodva a szélnek főztem, ettem, éltem majd' egy hétig. Sose volt bajom a huzattal. Már sejted, hogy ez eddig tartott:-) A jobb szemem furcsa mód kezdett fájni, én meg hegyesen masszíroztam, hogy kijöjjön a kétcentis szempillám belőle. Nem jött. Reggelre megmutatkozott egy édes kis takarmány növény rajta. Földrajzilag is meg tudom határozni a helyét: Nagy fejem, jobb szemének, alsó szemhéjának, jobb fele eső sarkától kábé fél centivel visszább csúcsosodott egy nagy piros árpa. Bőszen érleltem, mert azt mondták a nagyok, nem szabad kinyomni, kiszúrni, leszedni, learatni, így hát ott hagytam. A laptop bújás személyi kultuszának gyakorlása közben nem tűnt fel, hogy a fél képernyőt kitakarja, egyébként is kicsi a netbook, de mikor kimentem az utcára és félembereket láttam, akkor elkezdtem lassan sietni. Ha emlékszel még a takarmány növény pontosan leírt helyére, akkor megérted, miért jártam lehajtott fejjel. (Hogy kilássak fölötte!
Szellemi fogyatékosra hasonlítva őgyelegtem a utcán, füleimben zenedugó, kezeim zsebeimet töltötték ki, amikor egy hippi sírtöltelék kebleire úgy csattantam fel, hogy egy cuppanással vissza pattantam róla. Azt a riadalmat, ami átéltem, napok óta nem tudom feldolgozni. 90 éves nannyó, lila szemek, vérvörös száj, fog egy se, arcpirosító kenve a szottyadt bőrre. Lila blúz, zöld kardigán, piros sál, fekete kabát. Zöld harisnya, fekete szoknya, lila zokni, piros cipő. Árpám fölött leskelődve kifele az ütközés pillanatában nagyi egy karácsonyfa idilljét tárta elém. 
-Scuze! Sorry! Bocsánat! Pardon! Imi pare rau! Nem akartam, nem látok! 
-Kjjdkr krfjrij kjrfei kjrfeijs!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!-így ordított az arcomba.
Egy sikeres kanyarral tettem túl magam nagymama körvonalain és szedtem lábaimat tovább az átjáró fele, álmodva a szabadulás sikerélményéről. 
Napokig nem jártam ki a lakásból, ápoltam legújabb testrészemet, de egy este mégis lementem a közeli boltba. A már jól ismert kedves néni alaposan megvizsgált, míg álltam előtte mondván, mit kérek. Amikor a termékért indult, akkor sem fordult meg, hátra fele lépegetve nézett egyenesen a képembe összeráncolt szemöldökkel. Amikor visszaért a pulthoz, áthajolva a számlázógép felett, kíváncsi arccal mérte végig a nem túl szexi testrészemet a szemem sarkában, majd rosszalóan megcsavargatta a fejét és átnyújtotta a visszajárót. Szavak nélkül is el tudom dönteni, mennyire ocsmánynak tartja.
Napok kérdése volt, hogy az aratás bekövetkezzen, ámde én előrehoztam a takarmánygyűjtést. Egy kényelmes kis reggeli vakarózásnál szétkentem az egészet a képemen. A gebasz távozását nem kívánom részletezni vakartbelű olvasóim érdekében, csupán csak annyi a megemlítendő, hogy takarmány melegágya olyan mélyre sikeredett, hogy helye 3 hét távlatából is kristálytisztán látszik gyönyörű szép szemem szegletében. 
Ha túl vagyok ezen, jöhet egy édes kis gyulladás:
Mindkét szemem úgy bevörösödött, hogy a nyúl szalutált volna messziről, beragadtak középtájig, és oda rádagadt a túlsúlyos szemhéjam is. Ezt még élvezném is, de folyik a gebasz belőle. Olyan kitartóan, hogy egy depressziós sírás nem hoz annyi könnyet. 
Elvagyok a huzat következményeivel, legalább odafigyelnek rám az emberek. Na de így? Utazok a buszon. Besötétedett szemüvegem hélium hiányában kivirrad, láthatóvá válnak zombi arcom szemei. Egy kedves idős úr, megfogja a karom, arcomba hajol, hogy már érzem állott szagát és a problémáimról kérdez:
- Mi a baj kislány? Miért sírsz?
- Nem sírok, csak begyulladt a szemem.
- Én látom, milyen lelkedből sírsz, kár hazudnod. Nekem nyugodtan megmondhatod. Hol laksz? Hol szállsz le? Nekem beszélhetsz róla. 
- Köszönöm, de tényleg csak begyulladt, emiatt könnyezik és nagyon homályosan látok.
Ajtó nyílik, én hátraarcolok le a buszról, már veszem is fel a nyúlcipőt, hogy véletlenül se jöjjön utánam a furcsa bácsi, mikor egy váratlan  ütést fogad széles homlokom, melytől sok megszámolhatatlan csillag kerül szemeim elé és a gyomrom is felkavarodik. Egy karcsú villanyoszlop fejmagasságba helyezett sárga dobozának nyitott ajtaja úgy vágott pofán, hogy egy másik járókelő karjaiban leltem egyensúlyom vigaszára. Bár semmiféle kék folttal nem tudom igazolni történetem hitelességét, de azóta nem látok homályosan, viszont újabb takarmány növény kíván nőni szemem sarkába.

A bejegyzés trackback címe:

https://zabothegyezo.blog.hu/api/trackback/id/tr964861199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása