A bejegyzés elolvasása előtt ajánlott megejteni a mosdóban végezhető tevékenységeket és egy alapos étkezés is javasolt, mert ez egy csöppet hosszúra sikerült.

Tudatosan tervezett kirándulásnak indult, aztán mégis véletlenül jött össze elindulni. 5-kor még kerülgettem fateromat és közben szélesen hordtam Colgate-vigyoromat labda fejemen, azzal a céllal, hátha megkérdi, miért tartózkodom 10 percnél többet a társaságában egyhuzamban. Nem kérdezte meg. Végül közöltem vele pókerarccal, hogy sajnos a ház kibelezése elmarad jövőhétre, mert sürgősen közbejött egy hétvégi csavargás. Szegény pára csak pislogott mint a szemafor, de tudomásul vette. 8-kor már a vonaton hajlítottuk a teret Gyergyószentmiklós fele becsüs községünket, Ditrót, elhagyva. Nagyjából másfél óránk volt a Coronának nevezett gőzös érkezéséig. Körbeültük a vasútállomás cigányosan otthonos váróhelységét, majd felcuppantunk a második vonatra is. Ébren maradásom eleve elvetélt kísérlet volt, ezért mindjárt Váradig durmoltam kifolyva a meleg fülke három ülésére.
Az idilli ébredést a kalandban elveszett másik felem okozta a következőkkel: Namármost! Képzeld el, hogy felébredem full zombi arccal, hamar magam elé próbáltam nézni, de nem volt az orromon a szemüveg. Egy elhadart mozdulattal felbiggyesztettem és még egyszer magam elé néztem. Nem teljesen normális társam ült velem szemben maga alá húzott lábakkal a térdein könyökölve, zöld körmeivel pedig pufókjain zongorázott. Csak ennyi jött ki belőlem:
- Mit szeretnél mondani?
. Olyan édi vagyok... Hihi.
Hát ehhez nem volt szavam. Egységesen eldöntötte egyedül, hogy ő édi. Azt hiszem, nemcsak bennem van meg az a zsigerből feltörekvő agyalágyultság. Utazásunk szlogenjévé neveztük ki ezt a három szót: Olyan édi vagyok. Időnként én is megengedtem magamnak ezt a magasztos túlzást.
Nagyváradon ledőlöngéltünk a vonatról és az aluljárón végigvonaglottunk, majd ékes magyar nyelven kértünk utasítást a határt átszelő busz megállójáig. Ott kiterítettük az "elemózsiás pungát" és a süteményes alufóliát és behordtuk az éhes hasakba. A buszon már nem a hasunk korgásától volt zaj. Simán ment az út Biharkeresztesig. Nagymagyarságunkat igazoló zöld könyvecskével vettünk óccsó jegyet Nagykanizsára. Az idegbeteg szőke néni behúzott egy ezressel, de csak 2 percig örülhetett neki, visszakértük. Hátaztán!
Megtoltuk a kávégépet forinttal, meglátogattuk a magyarbudit és már indult is a gőzös. Uccu egész Püspökladányig. A magyar kártya képzelheted milyen minőségűre kopott eddigre már. Püspökladányban elkapott a nosztalgia: Egy néhány másodperces ott tartózkodás alatt épp megszólalt a hangosbemondó robosztus hangja: PPPFFFHHHÜSPÖKLADÁNY! PPHHÜÜspökladány állomás! De csak számomra volt mulatságos ez az idétlen hangsúlyú közlemény. Itt már a román beszéd ritka volt mint a lakkozott radír. Minden magyar szó balzsam volt sajgó aljfelemre. Egészséges cinizmussal nyúltam akcentusmentes magyar beszédemhez és leinformáltam, hogy jó gőzösre hordtam-e fel zsibbadt segedelmem. A válasz alig jutott el agyam helyéig, a kártya már ki volt osztva, hatvanhat forevör.
Egyik szemem a baloldali tájat kísérte, keresve a kék alapon sárga feliratot: ALBERTIRSA-A-A!
Budapest Nyugatiban landoltunk, már perc múlva már a West-Endben nyomultunk a világ felé WC-t keresve. Az aluljáró Bürger Kingje jelentette az életben maradást, majd az út a Déli pályaudvarig a gyaloglást. 50 perces kis séta full kényelmetlen cipellőkben, majd várt a boldogság a pályaudvarban: Magyarország és a környező országok nemzedékei egymás aurájában toporogva, fekve, ülve, tolongtak kifeszített szemekkel az információt osztó táblák felé. A vonatok 100-150 perces késésekkel (nem) érkeznek, (nem) indulnak. Überfasza! Kivájtuk magunkat a szottyadt bűzök tömkelegéből és torz vigyorral arcunkon beletörődtünk sorsunkba. A 40 fok sütötte zsírunkat, sporttáskánk nehezedett, türelmünk fogyott. Amikor a kijelző 120 perc késés után 150-et mutatott a könny csatornánk hirtelen kidugult és mélyen belül már ordítottunk is, de láss csodát, eltelt valahogy ez az idő is.
Utolsó gőzösünk is megérkezett, mi pedig csámborgóra véve a figurát, bemásztunk. 5 órányi zakatolás után megláttuk a kék alapon sárga írást: NAGYKANIZSA. Ekkorra már saját vagonunk volt, hát nem viccelek ha azt mondom, körbeörültük. 24 óra alatt 900 km-t. MÁV-CFR teljesítmény. Az. Ja.
Vendégváró kispárosunk női tagja másfél óra után végre meglátott bennünket. Először akkor mosolyogtam rá őszintén emberre magyarföldön. Rövid autókázás a kecóig, boldogságomhoz hozzájárult a kis Punto kényelmes utastere is, ami helyben elnyerte a kirándulás Limuzinja címet. Barátságos kis lakás, kedves környezet és egy roppant aranyos fiatal pár feledtette velünk nyűgös fáradtságunkat egy überfinom kaja és egy kiadós zuhanyzás után. S ha érzelgősre akarom fogni a figurát, azt is mondhatom, hogy engem maximálisan feltöltött a szeretetük, az pedig különösképpen, hogy hosszú együttlét után még mindig olyan szerelmesen tudnak egymásra nézni. Römiparti, sör és sok-sok sztori zajlott le akkor este.
Nyugalmunkban sem volt egy cseppnyi hiba sem, köszönet érte a szép kék ágynak, ami kényelmességével belopta magát a szívembe egy egész életre.
Gondosan odafigyeltünk arra, hogy nehogy időben felkeljünk másnap. 3-4 órás eltolódással útnak indultunk a Balaton észak-nyugati felének kirándulásunk Limuzinján. A lekvár idő sem riasztott el kedvünkből, szeltük a kilométereket. Aprócska  megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy Keszthely eltűnt. Nem vicc na. Egy ilyen tábla irányítgatott: Keszthely. Mi már nem hittünk a mesékben, ezért magasról tettünk a tábla mondanivalójára és nyomultunk tovább előre. Aztán az út elfogyott. Vissza Jani. Keszthelyt elvitték a turisták, le kell radírozni a térképről.
Hévíz irányában suhantunk, majd a Szigligetben kikötöttünk. A táprágcsálók nyelvén hegynek nevezett kis kőhalomra mi is felmásztunk. Mind a 200 méter magasra. Komolyan. Volt ott várrom, volt ott szilvafa, akadt fagyi is és sikerült megértenem egy óriási életigazságot is. Egy fabudit látván a vár alján, megvilágosodtam, hogy miért mondják, hogy ez az a hely, ahová a király is gyalog ár. Szerencsétlen nyócvankétezer lépcsőn kellett lesprinteljen ha elkapta a szaporakakálás. Áldassék a te neved angolbudi!
A kis hangyabolyt megmászván kitűztünk magunknak egy másik uticélt is egy következő alkalomra. Ez pedig a Csesznek-hegy. Megmásszuk azt is cseszdmeg. A fullasztó kétszázméteres hegyi túra után lehorgonyoztunk kicsit Badacsonyban is. Kellett a szuvenír a családnak. S hogy bebizonyítsam, hogy tényleg önjelölt idióta vagyok, én akkor is csak magamnak vettem ajándékot. Csapatunk vakmerő tagjai kipróbálták a hányingerszabályzó szerkezetet is, sikeresen. Kirándulásunk végén nyakon vert az eső, s mi bocsánatot kértünk a kis Limuzintól, majd hazavágtattunk kanizsai vendégségünkbe. S a nap biztosan pozitív zárása miatt megöntöztünk belső szerveinket sörrel, majd lesütöttük szaladgáló agysejtjeinket egy kis römivel. Hamar kisztoriztuk magunkat, visszafogottam kapaszkodva szórtam a szeretetet, s rajongtam vendéglátóinkért, mert ha háton pörögve csináltam volna, eljött volna az apokalipszis.
Ötperces útvonaltervezés és egy zacskónyi "elemózsia" elkészítése után a szó szoros értelmében vettem a szomorú búcsút. Hitvány papírzsebkendőnk lengetése kíséretében robogott ki a gőzösünk Kanizsáról. Naivan hittük, hogy a bonyodalmat az odaúton tapasztalt 150 perces késése okozta a gőzösöknek, de ez csak vicc. Balatonszentgyörgyön szálltunk fel a második gőzösre egy rém rendes kalauz bácsi segítségével. Ősz haja és ordító kék szeme, na meg a sármos szakállkája startból szerelembe ejtett, de a ráadást a bókjai hozták a vonaton. S a sor impotenciája okozta kín az volt, hogy meglátta a magyar igazolványomban található 14 éves kori, vörös hosszú hajú bretonos képem a karika szemüveggel. A szerelem elmélyülése az a pillanat volt, amikor a végállomásán visszajött a mi ablakunkhoz és integetve elbúcsúzott. ÓIstenem!
Nem csalódtunk a MÁV-ban, vonatunk háromnegyedórás késéssel érkezett Püspökladányba, ahonnan a Biharkeresztesig haladó vonat már rég elment. Vártunk egy következőre, de már nem szárazon. Sör kellett ezt kibírni. Biharkeresztesig vitt az utolsó vonat magyarföldön, ott ránk feküdt a kilátástalanság. Bekapcsoltam az N8 gyalogos GPS-ét és kimentünk az E60-ra stoppolni. Fél kilóméterre az utolsó lakóháztól, a négysávos úton lájkoltuk a böhöm kamionokat és büszkén süttettük magunkat azok hosszúfényével. Hátizsákom és hatmaroknyi fenekünkkel próbáltuk jelezni, hogy nem a sofőrök boldoggá tétele miatt állunk az országúton, hanem csak a határon szeretnénk átkelni, de kurvagyorsan, mert villámlik és valami állat mozog a korláton túl található síkságban. Reményvesztve csámborogtunk lennébb az úton, amikor egy 50-es úriember megállt az út közepén jelezve, hogy lesz a kocsisunk. Szétvigyorogtam a fejem, mire a határhoz is értünk. Ő is elejtett egy dícséretet a cserkészfiús személyigazolvány képemre, de ez már csak zene volt füleimnek. Nagyváradon búcsúztunk tőle egy köszönjük szépen kíséretében és ismét igénybe vettük a GPS-t. Az lazán bevitt egy sűrű bokorba az utca végén, ott pedig éhes kóborkutyás kíséretünk is akadt. Reflexből intettünk taxit és vágódtunk az állomásra. Bár nem írta a homlokunkon, hogy hülyék gyűljetek körénk, mégis akadt egy elmerokkant, aki megtanított a szeretetre, az összetartásra és még református éneket is akart énekelni, de szerencsére időben érkezett a vonatunk. A cseferista vagon klimatizált fülkéje nem nyújtott nagy kényelmet, de 5 blúzzal magamon kihúztam Kolozsvárig. Hajnali hétkor már reggeliztem egy sört a Janisben, majd lenyomtattam egy másikkal a teraszán, ennek hatásaként pedig két órán át voltam turisztikai látványosság a kolozsvári nagyparkban található tó partján. Hanyatt vágtam magam és szundiztam kicsit. Tapasztalatból hallottam :)), hogy elég széles skálán mozgott a közönségem. Nagymamától unokáig mindenki megnézte, hogy veszek-e levegőt és rám kentek mindenféle jelzőket.
Az ébredésnél életem reneszánsza kezdődött, újjászületve csámborogtunk a buszállomásra, ahonnan a már jól ismert kis kopasz sofőr vonszolt hazáig. Reméltük, hogy ez az út nem tehető meg több idő alatt, mint 24 óra. DE IGEN, 30 óra is kevés volt nekünk.

Következtetést nem akarok levonni, mert akkor még kétszer ilyen hosszú lenne a bejegyzés, maradjunk csak ennyinél: Nem számít, mennyit késel, ha nem a megbeszélt helyre mész. :-)