Volbeat: Outlaw Gentlemen & Shady Ladies
Nem túlzok, ha azt mondom, tragédiaként élem meg, hogy a Volbeat kimaradt eddigi életemből. A simán csak Elvis Metálként emlegetett bandát nem lehet nem szeretni. Bár én csak az április 9-én megjelent Outlaw Gentlemen & Shady Ladies című albumnál kapcsolódtam be a Volbeat igencsak színes zenei világába, lemaradásomat igyekeztem intenzíven pótolni a korábban világot látott dalok megemésztésével.
Az Outlaw Gentlemen & Shady Ladies messze nem teljesíti az elvárt döngető Volbeat-os zenei élményt, de helyette nyújt valami mást a csapattól megszokott egyediségben. A dán rock’n’rollerek zenei világának kiszélesedése ezt az albumot jellemzi csak igazán. A vadnyugati világ tróger figuráinak (Pearl Heart, Lola Montez, Black Bart, Doc Holliday) megidézésével a dalokban folytatódik a western-punk-metal hangzás. Kicsit mellőzi ugyan a brutális metalt a country és rockabilly kedvéért, de épp ettől lesz egyedi és számomra szerethető.
A lemez nem tervezett, Let’s shake some dust-ra címezett intrója egy western film kezdetét idézi fel, aminek folytatásaként a Pearl Heart erőteljes metallicas hangzása robban be. A The nameless one lágysága után a Dead but rising erejéig visszatér egy kicsit az igazi Volbeat a keményebb dobbal és döngő gitárokkal. A Cape of our hero old school metálos indításával és a kissrác szomorú történetével újra melankóliába csap át. A frontember által nagyon kedvelt King Diamond lesz énekes társa egy dal erejéig a Room 24-ben. Ezt simán mellőzném. Michael Poulsen zseniális hangja mellé nem kíván a fülem másik férfihangot. Sokkal inkább élvezhető Sarah Blackwood éles hangja a The lonesome rider-ben, különösen ahogyan az erőteljes „reaper”-rel meglepetésszerűen berobban a fülbe. A country és rockabilly ötvözetében remekül passzol a frontember és a vendégdalnok hangjának párosítása. A The sinner is you és a Doc Holliday is a Volbeat egyre szélesedő zenei világának igazolása a modern country beütéssel és a bendzsó megszólaltatásával. A lemez zárószáma, az Our loved ones minden idők legballadisztikusabb Volbeat-dala, ami újfent megerősíti a lemez melankólikus, kissé nyomasztó hangulatát.
Sokadik hallgatásra is az az érzésem, hogy a dalok és ezeken belül a dallamok is kiszámíthatatlan irányba változnak. Elindul egy lágy metálból, felgyorsul metal-punkká majd rájön egy kis western-vadság, megspékelve itt-ott egy kis country beütéssel. Könnyebb dalok uralják ugyan a lemezt, de folyton visszatér a Volbeat jellegzetes kemény hangzása. Megosztó album, de én a rajongók pártján állok és kívánom, hogy ez is minimum platina legyen!
