Mint egy mesét, úgy címeztem fel ezt a karcolatot, de nem szokásom sokat piszmogni egy címen. Ami elsőre kiugrik, az marad. Mellékes.

Szóval igen, voltam újságíró is két hete. Viccből írtam egy e-mailt, hogy "né, vegyetek sze' fel szerkesztőnek". Behívtak "beszélgetni", s akkor már mondták is el, hogy kik a kollégák, mit kell csinálni, s hétfőn lehet jönni. Azt hittem egy ideig, hogy hű de kurvajól írok, mert ezek pikk-pakk felvettek, miután jól megdicsérték a "bátor blogom". Na mondom, hétfőn jövök is már dolgozni, megtanítanak gyorsan újságírni, s akkor aszondom, be is jött az élet. Ismerkedés az egyetlen kollégával Fészbúkon (me ugye ez a trend), eszmecsere a tapasztalatlanságról, s a boldogságos életről, ami akkor vár ránk, mikor ketten fogjuk ezt az egész lapot teleírni. Megoldjuk, szóbőség van. 

Hétfőn reggel 8-kor már stoppoltam a ködös országúton, s nagyon büszkén vigyorogtam, mert MEGYEK DOLGOZNI. Két szál cigi a szerkesztőség előtt, nedves törlés, rágó a szájba, kezem a kilincsen. Belépek bazsalyogva, szívélyesen üdvözölve a kollégát. Olyan vadul csapkodta a billentyűzetet, hogy sajnáltam a parkettet, ami az asztalt tartotta. A "milyen az élet Ditróban" kérdés után még negyed órát mondogatta, hogy "hátigen", "hátnem?", "hátigen" és így tovább. Ketten voltunk az irodában, és látva, hogy ő két szóval tök jól elszórakoztatja magát, keresnem kellett valami elfoglaltságot. Volt egyik asztalon egy Kisújság, gondoltam ideje 2-3 év után újra beleolvasni. Kerestem kedves kollegina cikkeit a reklámzivatarban, s a bénán tördelt hasábokban. Elolvastam, ekkora kezdtünk gyűlni az irodában. Kiskolegina széles mosolya, s a benne rejlő visszafogottság, vagy inkább eldugott ellenszenv? Fenetudta. Titkárnéni is vágódik, kávé már rotyog, indul a mandula a szerkesztőségben. Gondoltam délig ez a munka itt, hogy senki nem csinál semmit, csak nyomogatja a számítógépén az ikonokat, s minden 10 percbe fordul egyet a gurulós széken, hogy el ne aludjon. Felvettem a vadul kényelmes pozitúrát, s hátravágtam magam a vinilinszéken, karomat kinyújtva elértem az egeret, s kiolvastam visszamenőleg 3 hétre az összes hírportál tartalmát. Ügyesen kitaláltam, hogy írok a népnek a jövőre 100 éves templomunkról, melynek nincsen párja messzi földön. Vallásos a nép, szereti a templomokat, s örül, ha ápolják imájuk szentélyét. Szivárgott a szerkesztőség többi tagja is. Ügyintéző, nyugdíjas fő-fő-fő szerkesztő-helyettes-kivagyokén-hatvanévrégiséggelrendelkező egyed, és a főszerkesztő úr is megjött. 

A "namivannma" kérdésre jött az ömlengés:

- Én elkísérem a kislányt Mezei Janival interjúzni, kicsit ismerje meg na, s lássa, hogy mit hogykell, most beszéltem meg, fél 2-kor vár. - mondja a rangidős szerkesztőúr.

- És az Amőbás sajtájra ki megy? - kérdi a főszerkesztő.

- Ő, ne! - s felém bökött a szemüvege fölött. 

Én vagyok Ő, te meg bunkó bazzeg, hát nekem is jutott a névautomatából egy keresztnév. 

Főszerkesztő ki, a hangyák pedig összefutottak:

- Te emlékszel-e, amikor Gyopi aszonta. Az is milyen má'?

- Igen, s Gyöngyi is milyen izé volt...

- De hagyjad, mer' Imola nem is újságíró, sose fog úgy írni, mint Gyöngyi.

- Jaj sose lesz olyan jó csapat már, mint ők voltak. Milyeneket buliztunk itt, még füstmérgezést is kaptunk, asztalokon táncoltunk. Jaj az a régi banda.

Ha egy kitette a lábát az irodaajtón, az érkezéséig ő volt a mocskos téma tárgya. Az én fülem égett az érintettek helyett, ennyi szennyet nagyjából az elmúlt 22 évem alatt ha hallottam. 

Még mindig nem kérdeztem meg, mi a retket csináljak, láttam, hogy más is elvan a hatkávéval s a teás termosszal, mindenki magasról tesz a munkájára. Egyszercsak azért munkába állítottak volna már, így jött a kérdés:

- Te készültél-e valami témával?

- Igen. Ha korábban nem jelent meg, akkor szeretnék írni a templomunk restaurálásról, ugye jövőre Jubileumi ünnepség lesz, stb. - felelem.

- Jaj nekem olyan sztorim van a templomotokról, hogy állj félre. - így a rangidős.

- Írjak róla?

- Tessék. Fogjál neki, írjál jegyzetet!

Oúú shit! Jegyzetet. Az vajon olyan, amit kisvonalkákkal sok szmájlival lejegyzel, hogy aztán cukipofa mondatokat írj belőle? Jött az ötlet, nekifogtam hamar, s írtam egy oldal nyálverést a neogótikus kőtömbről. (Most tudtam meg, hogy mi az a jegyzet az újságírás szaknyelvezetén. Épp időben. Fél évig tanultam újságírást, ami abban merült ki, hogy hírt írtunk a Piroska és a farkas című meséről.)

Ekkor jött a főszerkesztő, s csak úgy ellazulva megkérdezte tőlem:

- Te mit írsz? - kérdi.

- Jegyzetet. Templom, jubileum, felújítás. - válaszolom.

- Jaj már megint templom? Már háromról írtunk. Még meddig templomozunk?

Egyrészt feldob, hogy nem vallásos az öreg, de attól még hagyja, hogy a nép szeresse.

Később jött az inger, hívott a természet. Háromszor kérdeztem titkárnéninket, hol a budi, menni kell, amire a következő válasz jött nagy nehezen:

- Há' de oda akárkinek nem lehet menni, s csak így! Oda kulcs kell. - mondja hetykén.

(Átfutott az agyamon egy ilyen kerek gondolat: Akkor vajon azt várja, hogy menjek ki a parkba, s hugyozzak a tuják közé, mert én még csak akárki vagyok???)

- Értem. Megkaphatnám? - kérdem.

Kezembe nyomja a kulcsot, s azzal elindul ki a városba.

- Köszönöm, de még mindig nem tudom, hol a mosdó.

- Hát ott a folyosó végén. Kettő van. Használjak akármelyiket.

Kedvem lett volna mindkettőt megülni, csak ne kelljen még egyszer a rezonáló légkörbe bevinni kistestem.

Mire kész lett a "jegyzetem" ott volt az idő, menni kellett sajtótájékoztatóra. Őrült sebességgel szedem össze netbookom, kabátom, s az eltaposott lelkemet. Diktafon nekem nem jár, fényképezőgép se sűrűn, útbaigazítás pedig aztán végképp nem. Elköszöntem, mindenkinek mélyen a szemébe beleégetve a véleményem egy arckifejezéssel. 

Megérkeztem a sajtájra, bemutatkoztam, kedvesek voltak, boldog voltam. Névjegykártya, ásványvíz, mosolyok, bamba tekintetek: ki ez a szőke csirke? Jegyzetfüzet, toll, diktafon helyett telefon, fényképezőgép helyett ismét. Azokat az arcokat látni kellett volna, amikor elkezdtem az e72-vel fotózni. Nem csak az egyik fülem lehetett piros. Jött is a kérdés:

- Kisújságtól? - kérdi másik médiaorgánum képviselő asszonya. 

- Igen. - motyogom.

- Kitartást hozzájuk!

Oú. Hátígy. Kell is oda, sok-sok kitartás. Lesz is annak, aki hülye. 500 lejé' mondjuk nem leszek megalázott szolga, se egyetemi diplomámtól csillogó magas presztizsű újságíró mint a Kisújság munkaközössége.

Ezúton kívánok nekik sok-sok kitartást és nagyarcot a sikerességhez, és áldott szavammal ígérem, hogy mostantól a hűséges olvasójuk leszek (s ugyanolyan fintorral a labdafejemen fogok röhögni a kommunista alkotásoknak és kitartóan fogom keresni a tényszerű közleményeket, persze tudom, hogy sikertelenül).