VOLBEAT - 2013 PECSA

Na Viki! Az van, hogy írtam Neked egy beszámolót a Volbeat koncertről. Nem tudok olyan nagy szavakkal élni, mint az arra méltó kritikusok, de minden betűt Neked címeztem ;-) Indzsoj!

Úgy történt, hogy megszületésemnek napján a párom átnyújtotta a koncertjegyeket ajándékképpen, így már 12 napja erős görcsös várakozással pulzáltam, hogy láthassam a dán királyt. 18-án nagyjából már csak a pesti 36 fok érintett meg, minden más megrekedt valahol az agyam felé vezető úton. Délutánra már nedvesedő bugyival és magas vérnyomással nyúltam a székelyföldről frissen importált szilvapálinka felé, nem kockáztathattam, hogy zéró alkohollal a véremben belépjek a PECSA kapuin.  (Mondjuk mire odáig értem, rég kiizzadtam a finom szilvóriumot, de elképzeltem, hogy nagyon laza vagyok és már a városligeti park baglyainak huhogására pattogni kezdtem, úgy belém állt a bugi.)

Bevállaltuk az előzenekart is. A Wrong Side Of The Wall már küzdött a színpadon érkezésünkkor, mi pedig bevaszkaltuk magunkat valahová középre, hogy az apró termetem is érvényesülhessen némiképp. Sikerült gyorsan eldönteni, hogy a srácok nem a nekünk való zenét játsszák. Egy kissé túlsúlyos hiperaktív faszi szaladgálta körbe a színpadot időnként nyaktájékon kiguvadt erekkel belerondítva a mikrofonba. Annyira szenvedett a gyerek, hogy egy-egy mély levegővétellel padlóig tornászta a fejét, remélve, hogy hangosabban és szebben zengnek hangszálai. Nem jött be, elegánsan távoztunk, majd épp az utolsó dalra tértünk vissza, akkor is csak a becsüs zúzóhely elfoglalása érdekében.  

Így sikerült az első sorba kerülni és a felhevült vaskorlátra tapadni. A színpad jobb oldalán piszmogtunk fél órát, és a hangolás-pakolászás alatt dübörgő Motörhead dalaira már rángattuk testünket. Majd átfutott a hideg apró testemen, felcsendült a Hallelujah Goat. A kékben pompázó színpadot bámulva már toporzékolva vártam, hogy megjelenjen előttem a Poulsen srác. Az a pár másodperc legalább félórának tűnt. Bevonszolta kisseggét, elfoglalta helyét a mikrofon állvány előtt és innen nekem nincs meg a dal többi része. Érted?! Filmszakadás történt. A következő emlék a New Day című daltól kezdődik. Hamar lehetőségünk nyílt a partizánkodásra, lengettük is a korlátot rendesen. Miközben vadul rengettem maradék zsíromat igyekeztem a legszebb mosolyomat fejemre varrni és úgy vigyorogni a „szinész” Anders Kjølholm-nak. A basszer még mindig elképesztő arcokat tud vágni miközben tolja-vonja a gitárt. Poulsenről megállapítottam, hogy sokkal vékonyabb, gyermetegebb, mint amihez a képernyőn szoktam, de ezt valószínűleg a King Diamond-os feliratú rövidgatyája és a Jeff Hanneman-os pólója miatt képzeltem. Persze szívesen elkaptam volna bármelyiket, ha repül felém, nem kellett volna nekem bőrjakó. A királyfi hangja a zsírolvasztó PECSA-s ötvenfokban is nagyon fülbevaló volt. A hangosítás is megér egy dicséretet, hiszen a lehető legjobbat hozták ki terem akusztikájából. Ha jól emlékszem a Guitar Gangsters & Cadillac Blood című dal dübörgése alatt fogalmazódott meg bennem, hogy deszarNeked, mert nem láthatod a széphajú dánkirály marokseggét ebben a lende gatyóban, úgyhogy írok egy beszámolót. Szememet csak akkor bírtam levenni Poulsenről, amikor Kjølholm bejött egy szalmakalapban és tovább fejlesztve a mutrázás mesterségét körberajongta a színpadot, majd megörvendeztetett egy rajongót a közönségben ezzel a mesés darabbal. Az új gitáros srácért kicsit aggódtam. Gyengülő szemüvegemen át megállapítottam, hogy dús haján egy kötött sapkát hord, ami alatt egészen biztosan nem fázik a feje szőrzete. Megsimogattam a másfélcentis hajamat és itt véget is ért az empátiám. Vissza Poulsenre. Vörösre tapsikoltam neki a tenyereimet, százhatvan centimmel kétméteresre ugráltam és egyre csak csillogtattam Colgate-fogaimat. Én naivan hiszem, hogy kaptam egy külön mosolyt tőle. Mivel önző vagyok, csak a felét adom Neked: ½ J Hiányoltam, hogy törpe növésemmel nem láthattam egy hangláda miatt a dobos srácot, pedig ő nagyon kitartóan és szépen verte majd’ másfél órán át. Nagyjából a Sad Man’s Tongue-nál már minden jelenlévő átizzadta teljes öltözékét és ennek aromája gőzölgött a fejünk felett, de mi csak toltuk rockabilly-re. Sajnálkozva vallom be, hogy a továbbiakban még vannak párperces periódusok, amikről nincs emlékem. Poulsen auráját simogattam, vagy a Hanneman-pólót téptem képzeltben, nem tudom, de az van meg csak, hogy felcsendül a 16 dollars és én megint nekiszabadulok a korlátnak, aztán csapatom vadul. Tartogatott meglepetést is a közös imádottunk: apjuk nyakán tomboló gyerekeket invitált a színpadra, akikből csak egyik volt tökös srác, így egyedül zúzhatott  a nagyokkal. Átölelve a kissrácot tolta a gitár-témákat és legőszintébb mosolyait szórta a közönség felé. Nem véletlen, hogy újra kiesett a következő részlet. Ébredésem a záródalnál következett be, ami majdnem bőgésbe torkollt, hogy méééég! Visszatapsoltuk, s akkor jött a csajos sokk: póló nélkül jött az úrfi Kjølholm társával együtt. Korlátbontó táncikálással ünnepeltem a látványt és görcsöltem, hogy kifogjak egy pengetőt, vagy egy dobverőt, vagy simán csak egy bugyit. A szélén nem sikerült érvényesülni. A szétszórt félkiló pengetőből, egy se repdesett a fejem fölé, pedig alsóstartból ugrottam volna egymétert is érte.

Szóval semmiféle Volbeat-szuvenírt nem gyűjtöttem Neked, de hangosan tapsoltam és visibáltam helyetted is. Garantálom, hogy a jelenlévők közül én rajongtam a legmélyebben és nekem jutottál a legtöbbször eszembe.

Setlist (mert ugye én nem mindenre emlékszem)

Hallelujah Goat
A New Day
Guitar Gangsters & Cadillac Blood
Pearl Hart
Heaven Nor Hell
Sad Man's Tongue
Lola Montez
Fallen
16 Dollars
Mary Anns Place
Dead But Rising
Maybellene I Hofteholder
The Human Instrument
The Hangman's Body Count
Still Counting

ENCORE:
Doc Holiday
Cape of our Hero
The Mirror and The Ripper
Pool of Booze, Booze, Booza

Hűséges olvasód: a Zabhegyező