Gyermeki izgalommal vártam, hogy 8 hét után újra találkozhassak a családommal. Korgó gyomorral léptem a házba, majd látván a vacsorát tálalva, még a szemüvegem is csillogni látszott. Hanyagul, de elegánsan dobáltam le magamról a ruháimat, fel ne tűnjön, hogy egy hangyapöcsnyit is éhes lehetek egy 7 órás út után. Vetkőzés közben megszámoltattam a szemüvegemmel az asztalra helyezett terítékeket. Nem volt elegendő. Még egyszer nekifutva a számolásnak sem lettem boldogabb. Kérdőn nézve anyám fele, kezdtem a jól megszokott játékot. Egy pillantás a teríték felé, egy anyám szemébe, egy a terítékre, majd ismét anyura. Egyértelműbb célzást már csak szóval tudtam volna elérni kábé így:
- Mindenki húzzon el az asztaltól, mert jövök zabálni!!!!
Ekkor anyám egy vigyorral a szája szélén ilyet szólt:
- Nem arról áradoztál telefonban, hogy nem, hogy éjszaka nem zabálsz, de már estére sem eszel?
Számat kitátottam a nyájas hozzászólástól, hogy stereoban hallatszodjon a gyomrom kitartó korogása és összeráncolt szemöldökkel apámra néztem:
- Jól meg vagy pofosodva (magyarul hízva) leányka! Csoda, hogy elbírnak azok az egészségügyi cipők. (Mondta fater a piros-fehér csukáimra!!!?)
Ekkor nem túl őszintén jó étvágyat kívántam, vissza öltöztem és felmentem a bátyámékhoz, elvégre őket is 2 hónapja láttam utoljára.
Az örömujjongás hétköznapiságának sógornőm és bátyám függőleges fejmozdulata vetett véget. Tudod, az, amikor az új frizurádtól az új cipődig végig mérnek, elidőzve az úszógumidon, aljfeleden és a vaskos cubákjaidon. Puszi-puszi, kávé, protokoll, miegymás. Vérnyomás mérő estet tartottak, hát csatlakoztam én is. Kibújtam a bő, duplazsebes blúzomból, hogy szabad legyen felkarom. Rám cuppantották a vérnyomásmérő objektum karszalagját, az egy bizonytalan mozdulattal rászorult felkaromra és ketyegni kezdett. Ekkor jött bátyám szívből jövő dicsérete:
- Basszus mennyi zsírt felgyűrt oda! - és megvizsgálta közelebbről is felkaromat.
Nem túl őszinte vigyorom alatt, fogaim közé szorítottam véleményemet és felpumpáltam a vérnyomásomat 180-ra.

Voltam az oviban is, elhozni az unokaöcsémet. Ugyanaz az óvónénije, aki nekem is volt anno 20 :-) éve, és a szomszédban lakik ő is. Röpül felém mosolyogva, szívélyesen üdvözölve:
- Szia Erika! Jól vagy-e? Hogy megváltoztál!!! (HOGY MEGHÍZTÁL!)

Másik bátyáméknál is tettem egy látogatást lende öltözékem kíséretében. A konyhában ültem egy izompólóban, amikor bátyám belépett az ajtón a következő szavakkal üdvözölve engem:
- Né Picinek milyen karjai lettek, mint egy anyamedvének!
(Kössz bratyó, kezdem elhinni, hogy tényleg le tudok győzni egy grizlit!)

.....................

Azóta teán és kritikán élek!

A bejegyzés trackback címe:

https://zabothegyezo.blog.hu/api/trackback/id/tr404861195

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása