Rátámadt egy szürke hétköznap a gyönyörű hétvégére. Menni kellett kötelességet mutatni, ezért kávényi pihenővel folytattam utam a hazai régióban a rémesen ködös hétfői reggelen. Országúti stoppolásra kényszerültem, hiszen minek nekünk elviselhető tömegközlekedés a falu-város közé. Egyik kezemben a nagy marék házkulcs, másikban a frissen vásárolt Székely Újság. Szám szerint kilenc csámborgó emberszabású nyújtotta lájkra kezét az út szélén, amikor megérkeztem. A vérben égő paplan szemeimmel jeleztem nekik rezignáltan, hogy nem tetszik túlságosan, amiért ilyen szép számban összegyűltünk, majd beálltam a sor végére felvéve a stoppoló pozitúrát. Még ha hihetetlen is, de az első autó megállt az első intésemre. Nekem. A sor végén. Az előttem lévők csúnya tekintete rám szegeződött és erőteljesen szugeráltak, hogy az az autó meleg éghajlatra vigyen.
A lényeg a lényeg, a kis neonzöld Citroen satufékkel állt be mellém úgy, hogy kicsit hátraarcolnom is kellett az útszéli kényelem érdekében. Ebben a pillanatban gyorsult fel a szédelgő létezésem. Vörös hajú festett Nagyi tépte fel a kisautó ajtaját, én már mondtam is az úticélt. Bedobtam ülepem a hátsó ülésre, a nagy lendülettől egyből a közepére. Később sem fészkelődtem ki a szélére, innen kiválóan láttam az utat és Nagyi arcát is a visszapillantó tükörben.
Úgy 20 másodpercet ülhettem már, amikor elkezdtem felfedezni szűkös környezetem. Lábaim alatt háromujjnyi sár az újszerű gumiszőnyegen, koszos még a hangszóró is az ajtóban. A beépített nagykijelzős CD-lejátszó feleslegesnek tűnhetett Nagyinak, hiszen egy velem egyidős rádió volt lógó kábelekkel a boardra szerelve, benne csikorogva hallatta dalait egy kazetta. Elsőnek egy hangulatos pánsíp dal csendült fel, s én hátradőltem hallgatni a vörös Nagyi és másik utasa (ekkor vettem észre, hogy van egy harmadik személy is az autóban) között lezajló párbeszédet.
- Híjjad te is na, nekem mind csak a robot felel! - mondja Nagyi.
- Híttam, de nekem ki se cseng!
- Hogy rakjam a csicsem a pofájába az ilyennek. Minek kell telefon, ha feszt ki van kapcsolva. Múltkor is borjúzott a tehén, kellett volna a segítség, s ez aludt mint a medve a csörömpölő telefon mellett.
Ekkor a pánsíp Sláger Tibóvá változott, aki énekelni kezdett péntek 13-ról és a jósoló cigány asszonyról. Az anyósülés utasa jókora sztoriba kezdett, amire Nagyi bólogatással felelt és rácsavart kettőt a hangerőszabályzóra, jobb lábbal pedig padlóhoz alázta a gázpedált. Egyszerre csapódtam az üléshez, állt be magától a hajam az égnek, rémültem félholtra és röhögtem fel rezignáltan. Amíg a zsíros hajú kistermetű nő sztorizott, addig Nagyi elmutogatta a dalt a volán mögött, helyenként ráénekelt a szövegre is, ha eltalált egy-két szót. Amikor füleim hozzászoktak a hangerőhöz, rájöttem, hogy a "szájonbaszott", "faszomba mán", "picsán rúgom" szavak nem a dalszövegből erednek, s nagyi énekelné, hanem ők ott elől beszélgetnek a maguk kultúrált szintjén.
Két pislogásom között láttam meg, hogy előztünk meg egy Daciát 140-nel, miközben az egy szénával rakott szekér mellett haladt el. Kisebb kanyarok bevételénél is gurultam egyik ajtótól a másikig a hátsó ülésen, szívatott a centrifugális erő. Ahogyan a mulatós zenéből hirtelen a Titanic főcímdala lett, Nagyi lába úgy engedett fel a gázpedálról. Lassúztunk a város szélén, amikor Nagyi rájött, hogy ez az ütem neki nem jön be. Ismét megtaposta a gázt és ezúttal valóban énekelni kezdte a kazetta dalát. Angolul.
Ordítottam a fülébe hátulról, hogy hééé, csókolom, helló, leszállnék, de hiába volt minden erőfeszítés. Nagyi csak dalolt és száguldott. Megbökdöstem a vállát vadul a fuvardíjjal, persze egyből rám figyelt már. Satufékkel a város között volt érkezésünk, én pedig ismét összevegyültem magammal a hátsóülésen. Lábaim helycseréje a kezeimmel ugyan megrázott kissé, de sikerült kiszállnom. Nagyjából 50 méteren át jártam Zorba-táncot, mire megtaláltam elveszett egyensúlyomat és a kisróka is megszűnt a pocakban, de megérkeztem. Épen.
