Magamra öltöttem a csúnya sárga kabátot, hónom alá vágtam a könyvet, mit kölcsönbe viszek barátnőnek és rakosgattam a bakancsaimat egymás után a jeges utcán. Mentem vót a családorvoshoz éles kérdéssel.

Feltéptem az ajtót, s erős kapaszkodásom a kilincsben megmentett egy elegáns szaltótól a vizes járókövön, majd vadul becsaptam az ajtót egy fogcsikordulással. A bent tolongó betegek és nembetegek figyelme rám szegeződött, s én csak ennyit préseltem ki a számon:

-Mindenki maradjon nyugodt. Megjöttem!

Rezignált röhögésbe tört ki a bácsi, akit a kutya rágott meg, visított a gyerek, aki oltásra jött anyja ölében, kacarászott a nénitömeg és átjöttek a szomszéd helyiségből is megnézni jelenségemet. Balkézben fogtam az irattartómat egyben tartva a könyvvel és így dőltem neki az ajtótoknak várva, hogy valaki megkérdezze szépen, mérjöttem, kell-e beteglap, akarok-e oltást, stb. Nyugalmamat a takarítónéni zavarta meg egy padlófelmosással a lábam alatt is. Így kerültem ülő pozícióba egy furcsa hokedlire. A sarokban tömörülő nénik furcsán néztek rám, majd összesúgtak nem túl halkan:

- Ez is gyúródik. Most jött, s mán bé akar menni. Miféle rencer ez, nem úgy van, hogy naponta 20 beteget vizsgálnak meg, s azokat is csak előre feliratkozás alapján? - zsörtölődik az egyik.

Erre a takarítónéni felelt édeskedvesen:

- De igen aranyoskám, csak a 20 beteg mellé még jön 20 baba, aki csak oltásra jött és 20 egyed, aki csak egy kérdésre kér választ, így leszünk ennyien.

Zsörtölődő néni fogta be a száját nyomban, s égette vörösre dauerozott fejét, majd a telt váróteremre ráereszkedett a nyomasztó csend. Ne gondold, hogy sokáig hallgattuk azt, jött a kisgyerek, akinek megtetszett a csilivili irattartóm. Szemembe nézett, az irattartóra, majd ismét a szemembe: odaadtam hát. Kibontotta, forgatta, rázogatta, hajtogatta. Becsíptetve egy oldalon megtalálta a vagyonom, mind a 8 lejt. Megfogva a "pénzköteg" szélét, kirántotta, hogy a pakli tartalma filmbeillően hullott alá a frissen összetaposott sáros-vizes csempére. Elértük újra, hogy rajtunk legyen a nép szeme. Összekapkodtam a pénzem, össze az irataim és bólintottam a gyerek anyukájának, hogy megvan minden, nó problém.

Visszatért a csend, a tekintetek sem rajtam pihentek, mikor jött a kérdés a nyugdíjazott tanárnőtől:

- Milyen csórénős könyvet szorongatsz Nagy Dóra? (van egy unokahúgom, aki kiköpött én, csak kicsibe)

Ekkor vettem észre, hogy a könyvön, amit kölcsönbe viszek, tényleg egy meztelen nő van. Odaadtam hát az idős hölgynek, nézze csak végig. Gondolhatod, hogy újra rajtam vinnyogott a falu beteg népe. Míg a csórénős könyvem fellapozta a tanárnő, én eldöntöttem, hogy rá kell szoknom a táskával járásra. A zsebredugott kezes korszaknak legyen már vége, főleg ha az ember lánya csóré nőket szállít a hóna alatt. Visszakaptam a könyvet, megjött a doktornéni, s én elé álltam bájos mosolyommal s feltettem a kérdést hebegve-habogva:

- Csókolom, kérdésem lenne, hadd tegyem fel, EU-s TB-kártyát szeretnék csináltatni, tessék elmondani, hogyan kell eljárni ezügyben?

- Bémensz Csíkba reggel a Biztosító Házba, odaadod a buletint s a sommerkönyvet, kifizeted a biztosítást, s délbe kapod kézhez a kártyát, vagy kiküldik postán.

Eközben a hátam mögött hangosan szidták a rendszert: " Nem teccik ez a rencer! Itt állok reggel óta, s nem kerülök sorra, idefut a babával, s már szabadul is!" "Ez is csak kérdez, s már előre is mehet!" "Mit képzel az ilyen, nekem otthon nincs dógom?" - mindezt alsó startból mormolta fel a három néni, felkészülve a rohanásra, hiszen ők következtek.

Kifele menet még hallottam a kérdéseket: Miazazeuskártya? Mitjelentatébé? Azmirevaló? Marikafigyeljide! Kivoltezacsaj? Furavoltahaja. Hompothnivaló, Erika.

Háromnapos bárvúmen tapasztalataim között akad néhány röhögésre méltó. Az emberállatoknak különlegesebbnél különlegesebb fajtái fordulnak meg nálam a napi koffeinadagjukat követelve. Így került ez a fura teremtés is a bőrfotelbe. A maga lazaságával hátradőlt szépen, ujjhiányos kezeivel kotorászni kezdett a mellénye (lájbija) zsebében. Hosszas másodpercek után sikerült előszerelni az összegyűrt Winchesteres csomagot, benne a meggyötört szálú filteres objektumokkal. Kikapart magának egyet, majd nekilátott keresgélni tovább a zsebeiben. Nadrágzsebeinél bevágta a férfias cselt, és megigazította herezacskóit egy elhadart mozdulattal. Miután meglett a gyújtó is, tüzet adott magának és újra hátradőlt élvezni a nikotin és kátrány nyújtotta orgiát. A fűrészporos gumicsizmákat ikszbe helyezve lazította magát immár majdnem vízszintesbe. A Kiss Tv reggeli Top 40-je lekötötte minden figyelmét, ezért le sem vette szemét a képernyőről, én pedig róla és különleges jelenségéről. Megállapítottam, hogy munkaruhája egykor kék lehetett, most átmenetet képez a szürke és a fekete között. Gázolaj és szurok alkotta elegy jutott eszembe a nem hétköznapi szagáról és még mindig rátapasztottam mind a négy szemem. Ahogy kioltotta cigarettáját egy óvatos mozdulattal lehajolt és gumicsizmája szárából elővett egy műanyag tárgyat. Tekintete újra a tévére szegeződött, közben másik keze a másik gumicsizma szárában kotort reménnyel teli. Megtalálta és előhúzta a hosszú és vékony fémtárgyat. Gyakorlott mozdulattal összecsavarta a kettőt és ekkor vált előttem egyértelművé egy 40 centiméteres csavarhúzó látványa. A jobb ujjatlan kezével marokra fogta a csavarhúzót és kitárva másik kezét maga előtt, vízszintes irányban megvakarta a csavarhúzó csorba hegyével. Amint sikerült eres tenyeréből a koszt kikaparni, szétcsavarta a csavarhúzót és visszahelyezte a gumicsizmái szárába. Felállt, fizetett, távozott.

 Vannak számomra a zenészek és van Ákos. Mióta csak ismerem zenéjét porcelánként bánok vele. A saját érdekemben óvatosságra kell törekednem , hiszen túlzottan sok belőle hamar a végletekbe repíthet. Törékeny lelkemet hamar megdolgozta mindig, ezért nem szerettem, és azt sem viseltem el, hogy a közelemben hallgassák.

Aztán elkezdtem felnőni hozzá és elbírni, amiről énekel. Így történt az, hogy az elmúlt négy hónapban Ákos-függőség alakult ki bennem, ami legalább háromnaponta arra kényszerített, hogy előhúzzak néhány dalt tőle. Megismerni vágytam munkásságát és túlzás, de őt magát is. Ismerősök Ákos-koncertről beszéltek és élményekről, amiket egy ilyen összejövetel nyújthat. Megértettem ex-lakótársak rajongását és kedvem lett volna azon nyomban bepótolni az elmulasztott lehetőségeket az Ákos hallgatásra, és bátorkodom kijelenteni, hogy a koncerten való részvételt is.  Egy kikötésem azonban mindig is volt a koncerttel kapcsolatban.  Kisszívemben boldogsággal, lelkemben nyugalommal akartam Ákos-koncertet úgy, hogy a szerelmem fogja legalább egyik kezem. Másként az a probléma állt volna fenn, hogy végig bőgöm az egész koncertet, amit miért tennék tízezres tömegben?

És igen. Féltve őrzött vágyam teljesült. A még nem szeretett karácsony kicsit átértékelődni látszik most. Legeslegszebb ajándékként részt vettem a 2084 lemezbemutató koncerten, szívemben boldogsággal, lelkemben gondtalan nyugalommal és a kezem végig szorította a kedvesem. Akkor és ott nem volt szavam, a meghatottságtól üveges szemekkel néztem le a gyülekező közönségre és forgattam körbe fejem, keresve a választ magam körül, hogy mit fogok érezni a koncert alatt, ha én az előkészületek miatt ilyen érzéskavalkáddal küzdök.

Napokkal a koncert előtt szorgoskodtak a pillangók hasamban a soron következő élmény miatt, ezért valószínűleg a rémület volt az egyetlen érzés, ami az arcomra fagyott, pedig színtiszta boldogság járta át a testemet.

A koncert: A fények kialvásával a nézőtéren gyakorlatilag én fizikailag megszűntem létezni. A 2084 intrója felcsendült, én elengedtem görcsbe rándult testemet és belekaroltam kedvesembe. A 12.000-es tömeg moraja visító üdvözléssé változott és a koncert elkezdődött. Felcsendültek a rongyosra hallgatott dalok az új albumról, majd megfontolt közbeékelésekkel jöttek a régiek. Első elérzékenyülés a Minden most kezdődik el című dalnál ért utol, aztán a Keresem az utam és a Tengermoraj ezt már szokásként váltotta ki belőlem. Lábaimmal mindvégig tapostam a ritmust és széles mosollyal, oldalra billentett fejjel nyugtáztam, hogy a mellettünk ülő 70-80 éves hölgyek mekkora rajongással tapsolják végig mindegyik dalt. Ekkorra már le voltam nyűgözve Ákos fénytechnikájától, a kivetítők tartalmától, ami nekem irtó nagy szám volt, elsőkoncertes Ákos-rajongónak. Az óvatos érzelgősségemre rásegített a felpörgött hangulat körülöttünk, és itt már nem tudtam józanon ítélni. Az utolsó hangos dalra szívesen felugrottam volna egy ereszd el a hajamat táncra. A fénybe nézz ricsajára is rábólintottam, és a Helló számomra idegen feldolgozását is szeretve hallgattam, pedig arra igencsak kényes vagyok. Akkor és ott, az is tetszett. A közönséget újra nyugalomra intő búcsú daloknál már igencsak megdolgozottnak éreztem lelkemet, így lassultam le én is fokozatosan a Valami véget ért-re, majd mosolyogtam végig (a hallásból tudom, hogy elmaradhatatlan) Adjon Isten-t. Megsimogattam a koncert végén meghajló fénynyaláb egy sugarát, s intenzív szorítással nyugtáztam kedvesemet ölelve, hogy életem egyik legnemesebb élményén vagyok túl.

Felöltöztem, bakancsot húztam és elindultam az ajtón kifele, amikor apámból ömleni kezdtek a kérdések:

- Hová mész? - kérdi.

- A városba.

- Kivel?

- Egy barátnőmmel.

- Mikor jössz haza?

- Este.

- Mivel mész?

- Stoppal.

- Micsinálszott?

- Városnapok vannak.

- Tehát?

- Kiállítást nézek, moziba megyek.

- Milyen cipő van a lábadon?

- Bakancs.

- Nemhiszem. Mutasd meg.

Felhúztam a nadrág szárát, s mutattam.

- Jesszusom, nincs rajtad harisnya?

- Nincs.

- Hádevegyélfel.

- Nem kell.

- Csóré-e a derekad?

- Most épp nem.

- Papírkabátba mész? Tél van.

- Nem fázom meg.

- Sapkát teszel?

- Nem. Fülvédőt.

- Abba megfagy a fejed. Kesztyűd van?

- Van.

- Sálad?

- Nem kell.

- Anyádnak mondtad?

- Te majd megmondod.

- Szóvalígy. Na menj na! Úgyis megfagysz, s aztán buffogsz mint a kásás fazék. - s ekkor már a kapuig voltam kisérve.

(Fontosnak tartom megemlíteni, hogy lassan 23 éves vagyok.)

Hónom alá csípve a liter olajat, ami a vassárnapi rántott hús alá szükséges vágódtam ki a sarki bolt ajtaján, mikor egy földi halandó csevejre invitált:

- Hé, hó, szííííjaaaa! - kiabált le a szekérről, nagy sapkája alól a férfi.

- Szervusz. - köszöntem oda két pislogás között illedelmesen. Amint kimondtam, már meg is bántam, hiszen egy idős ember nézett vissza rám. - Üdvözlöm. - Javítottam ki magam, mert székelyföldön nem tegezünk csak úgy bárkit. Itt a magázó forma a tisztelet alapja. (mekkorabaromság)

- Hogy vannak az alszegiek? Be rég nem találkoztunk te!

- Köszönöm, jól vagyok, de...- folytattam volna.

- Na, s apádék micsinálnak? Még Hévízen dolgozik-e? - érdeklődik levegőt sem véve az izgalomtól.

- Apám nyugdíjas. Nem dolgozik már sehol.

- De jól vannak-e? Olyan rég nem láttam. Múltkor a misén, de nem tudtam vele beszélgetni, me azé ott mégse illik, s aztán úgy eltűnt, többet nem kaptam meg.

- Igen, jól van.

- A többiek? Bátyádék? Dolgozik-e? Hány gyermek van?

- Mindkét bátyám jól van, két-két gyerek van.

- S hol dolgozik na?

- Melyik?

- Há mindkettő!

- Andris a Kókis Kft-nél, Robi a Fortrans Detroitnál.

- Mocsok hóhányók, hogy élveztem őket annak idején, mikor még kölykök voltak. S te micsinálsz? Tudod-e én 15 éves korodig azt hittem, hogy apádnak az unokája vagy. Na érted. Késői leányka vagy, aszittem az Andrisé vagy.

- Nem.

- S te most hányadikos vagy?

- Én végeztem.

- Igen??! Sikerült az érettségid? Me az idén nagyon nyesték a bandát. Vótak valami kamerák is, vagymi.

- Sikerült. 2009-ben érettségiztem. Lehet azért, mert nem voltak kamerák.

- Már akkor? S micsinálsz azóta?

- Végeztem az egyetemen is.

- Jesszus mária. Orvos leszel? Ügyvéd? Mérnök.

- Nem. Egyik sem.

- Há?? Akkor mit tanultál?

- Kommunikáció és közkapcsolatokat.

- Ja. Aha. - s néz bután. - S abból most mi lehetsz?

- Hát széleskörű a szakma. Rádiós, tévés, sajtószóvivő, közkapcsolatokért felelős, meg ilyenek.

- Na ez nekem magas, de ha jól sejtem hazugnak tanultál. - vágja hozzám nyersen kifinomult véleményét.

- Ha úgy vesszük...

- Na s mama hogy van? Rég nem láttam. Jár még lakodalmat főzni?

- Nagyi jól van. Már nem jár. Vigyáz az egészségére, nem való már neki a 24 órás talpalás.

- Na mondd meg, csókoltatom.

- Rendben, de mit mondjak, k....

- Na megyek, me türelmetlen a ló, minnyá itthagy. - veszi fel a nyúlcipőt.

- Rendben, csak tudni szeretném, kihez van sz...

- Szerusz, istená'gyon!

- Viszlát.

.............

Sose tudom már meg, ki volt.

Rátámadt egy szürke hétköznap a gyönyörű hétvégére. Menni kellett kötelességet mutatni, ezért kávényi pihenővel folytattam utam a hazai régióban a rémesen ködös hétfői reggelen. Országúti stoppolásra kényszerültem, hiszen minek nekünk elviselhető tömegközlekedés a falu-város közé. Egyik kezemben a nagy marék házkulcs, másikban a frissen vásárolt Székely Újság. Szám szerint kilenc csámborgó emberszabású nyújtotta lájkra kezét az út szélén, amikor megérkeztem. A vérben égő paplan szemeimmel jeleztem nekik rezignáltan, hogy nem tetszik túlságosan, amiért ilyen szép számban összegyűltünk, majd beálltam a sor végére felvéve a stoppoló pozitúrát. Még ha hihetetlen is, de az első autó megállt az első intésemre. Nekem. A sor végén. Az előttem lévők csúnya tekintete rám szegeződött és erőteljesen szugeráltak, hogy az az autó meleg éghajlatra vigyen.

A lényeg a lényeg, a kis neonzöld Citroen satufékkel állt be mellém úgy, hogy kicsit hátraarcolnom is kellett az útszéli kényelem érdekében. Ebben a pillanatban gyorsult fel a szédelgő létezésem. Vörös hajú festett Nagyi tépte fel a kisautó ajtaját, én már mondtam is az úticélt. Bedobtam ülepem a hátsó ülésre, a nagy lendülettől egyből a közepére. Később sem fészkelődtem ki a szélére, innen kiválóan láttam az utat és Nagyi arcát is a visszapillantó tükörben. 

Úgy 20 másodpercet ülhettem már, amikor elkezdtem felfedezni szűkös környezetem. Lábaim alatt háromujjnyi sár az újszerű gumiszőnyegen, koszos még a hangszóró is az ajtóban. A beépített nagykijelzős CD-lejátszó feleslegesnek tűnhetett Nagyinak, hiszen egy velem egyidős rádió volt lógó kábelekkel a boardra szerelve, benne csikorogva hallatta dalait egy kazetta. Elsőnek egy hangulatos pánsíp dal csendült fel, s én hátradőltem hallgatni a vörös Nagyi és másik utasa (ekkor vettem észre, hogy van egy harmadik személy is az autóban) között lezajló párbeszédet. 

- Híjjad te is na, nekem mind csak a robot felel! - mondja Nagyi.

- Híttam, de nekem ki se cseng!

- Hogy rakjam a csicsem a pofájába az ilyennek. Minek kell telefon, ha feszt ki van kapcsolva. Múltkor is borjúzott a tehén, kellett volna a segítség, s ez aludt mint a medve a csörömpölő telefon mellett.

Ekkor a pánsíp Sláger Tibóvá változott, aki énekelni kezdett péntek 13-ról és a jósoló cigány asszonyról. Az anyósülés utasa jókora sztoriba kezdett, amire Nagyi bólogatással felelt és rácsavart kettőt a hangerőszabályzóra, jobb lábbal pedig padlóhoz alázta a gázpedált. Egyszerre csapódtam az üléshez, állt be magától a hajam az égnek, rémültem félholtra és röhögtem fel rezignáltan. Amíg a zsíros hajú kistermetű nő sztorizott, addig Nagyi elmutogatta a dalt a volán mögött, helyenként ráénekelt a szövegre is, ha eltalált egy-két szót. Amikor füleim hozzászoktak a hangerőhöz, rájöttem, hogy a "szájonbaszott", "faszomba mán", "picsán rúgom" szavak nem a dalszövegből erednek, s nagyi énekelné, hanem ők ott elől beszélgetnek a maguk kultúrált szintjén. 

Két pislogásom között láttam meg, hogy előztünk meg egy Daciát 140-nel, miközben az egy szénával rakott szekér mellett haladt el. Kisebb kanyarok bevételénél is gurultam egyik ajtótól a másikig a hátsó ülésen, szívatott a centrifugális erő. Ahogyan a mulatós zenéből hirtelen a Titanic főcímdala lett, Nagyi lába úgy engedett fel  a gázpedálról. Lassúztunk a város szélén, amikor Nagyi rájött, hogy ez az ütem neki nem jön be. Ismét megtaposta a gázt és ezúttal valóban énekelni kezdte a kazetta dalát. Angolul.

Ordítottam a fülébe hátulról, hogy hééé, csókolom, helló, leszállnék, de hiába volt minden erőfeszítés. Nagyi csak dalolt és száguldott. Megbökdöstem a vállát vadul a fuvardíjjal, persze egyből rám figyelt már. Satufékkel a város között volt érkezésünk, én pedig ismét összevegyültem magammal a hátsóülésen. Lábaim helycseréje a kezeimmel ugyan megrázott kissé, de sikerült kiszállnom. Nagyjából 50 méteren át jártam Zorba-táncot, mire megtaláltam elveszett egyensúlyomat és a kisróka is megszűnt a pocakban, de megérkeztem. Épen.

- S akkor meghalt Jóska is.

- Melyik Jóska?

- Ott ne, izéjék mellett, az utca sarkán. Amelyikre Csortánnéjék ügyeltek feszt, s a fia külföldön van.

- O.o ?

- Tudod na, amelyiknek két fia van, s az egyik magyarba van, s a másik valahová elnősült.

- Van egy leánya is. Azt a Kovács Pista fia kérte meg. Ott hanyigálták a gyűrűt egy darabig, s aztán csak megesküdtek.

- Azok el is váltak.

- Na látod, csak jobban tudod mint én. 

- Ott laknak a Vágás utcába.

- Nem-nem-nem. Nem abba laknak. Ide költöztek ne, tudod na. A Truczáné való házat vették meg. Tudod azt, amelyik ott maga alá van süllyedve, itt ne Laczkó Jani mellett. 

- Amibe régebb a Tóth Ferike lakott az anyósával?

- Az mán rég vót, azóta kétszer eladták.

- Hallottad-e a Péterni való ház is eladó? Az öregasszon bément az otthonba, s adják el a házat. A fát mán láttam, elhordták az udvarról. Drága jó tüzifát. 

- Nemigaz, nem adják el, csak lehozták a fát, me lopják el a szomszédok. Azok a semmirekellő Vargáék. Rendezték vót az öregasszonyt, feszt lopkodták el a pénzét is, mert már nem volt beszámítható. Vitték le az öregasszont a bankba, s írattak alája a pappírnak, s ezek zsebelték be a pénzét. 

- Az a Varga vót munkatársam egyszer fél napig. Aztán elszökött. Avval a másik burbuly gyerekkel, a Köllő Dezső fiával. 

- Melyikkel, me kettő van?

- Az egyik igazi csak, a másik valami fogadott cseléd legény vót, s aztán ittmaradt. Tudod az a szőke, hogy hívják na? Lacika?

- Endre.

- Az na, rossznyavalya, nem jutott eszembe.

- Izé itthon van-e?

- Ki?

- Hogymongyákné. Az a blokki fehérnép. Volt feszt a bolondok házába. Kellett a nyugdíj, s kapott ilyen agyilag hadirokkantat.

- Etuska. Amelyik régebb dolgozott a kollektívában? 

- Az, de nem amelyik kint lakott a faluvégén, hanem ez valami jövevény, nem falubeli származású, valami csángó.

- Jaj az el van kergetve innen. Annyit furfangoskodott feszt, a gyermekei hazakergették. Egész nap csak ivott, s szivarazott. Világéletében nem dolgozott, hogy él meg az ilyen te?

- Úgy a Portikné örökké vitte neki az ételt, me sajnálta. Az ura egy részeges volt, nem adott haza soha a fizetésiből.

- Az a Portikné még él?

- Há hogyne. Az fiatal, nálam fiatalabb. Huszonnyócbéli ha jól tudom.

- Köszönöm az ebédet, nem várlak meg benneteket, ha nem haragszotok. - és elegánsan távoztam a faluismertető tanóráról. 

Tisztázzuk, hogy kelt palacsintáról ecsetelek, mert székelyfődön az a palacsinta, ami valójában a fánk. Szóval érted. 

Keltem volna ma reggel fürgén, hogy sprinteljek a kávéillat irányába, de megszívatott kistestem, mert bizony nem bírtam kikelni az ágyból. Ezúttal nem a dögség vezérelt, hanem egy elcsúszott izom a derekamban. Ha beszélhetünk izomról. Azon mód vettem tudomásul, hogy nekem ma nem lesz innen felkelésem, ezért betakartattam magam, s vigyorogtam a napsütésnek mozdulatlan. Ment ez egész délig, míg kicsipárom nem ihletett meg egy zacskó fánkkal. Megkívántam. Nem, nem a fánkot, hanem a sütést. Összeszorítottam könnyes szemeimet és legurultam az ágyról rém egyenesen. Miután sikerült közölnöm az engem sajnáló családdal, hogy "félre mindenki, jövök sütni" neki is láttam gondolkodni. Aszondjahogy, hogy kell a palacsintába liszt. Az van. Kell még bele tojás. Az nincs. Sprintelt is unokaöccs haza tojásért. Jött mindjárt hattal vissza, ebből kettőről gyanítom, hogy dinoszaurusz tojás lehet duplasárgával. Kell még bele vaj. Hátaznincs. Jó az olaj. Kéne vanilia. Uccu bele kétcsomagot. Meleg tej, felfuttatott élesztő, duplaadag. Haladjunk. Citromhéj? Honnevóna. Csipetsó s kicsi cukor beledob. A magam elől eldugott Nutellát is, alig-alig, de megtaláltam a savanyú uborkák között. A kétkezes gebaszt mire összeállítottam már tudtam menni támaszkodás nélkül és unokaöcsi zenéjére megpróbálkoztam a tánccal is. A húsz négyzetméteres konyha csempéjén csak úgy suhantam nyakig lisztesen és be-beloptam egy-egy limbós mozdulatot is, amiből az olajas padlón aztán twistelés lett csípőrecsegéssel. A tésztagyúrásra főképp a mutogatás volt jellemző, hiszen ezt a végtelen fájdalmat csak humorral lehetett legyűrni. Segítségünkre Fluor Tomi Halendaja sietett, amelyben a pingvinszabású állat igencsak jó vezérünk volt. A tésztanyújtó és a rózsaszín köpcös tálnak tisztes társaságában vonaglottunk vonzó felsőtestekkel egész addig, míg a meggyúrt egyveleg kelésre készen nem állt. 

Miután sikeresen odaraktuk duzzogni, csillogó szemekkel nyitottuk fel a nutellás üveget. Nekilátva kiskanállal alig tudtunk megáljt parancsolni étvágyunknak, de végül sikerült épp annyit meghagyni, amennyi a palacsintához volt szükséges. A család látva e két elmerokkant délutáni tevékenységét egy fintorra a fejükön távoztak egy szoba mélyére, ahová a szag ugyan nem, de a zene utánuk csaholt. A tészta kelése fél órát igényelt, ez alatt nosztalgiáztunk kicsit az Erika Kávézó pénteki bulijának slágerlistájára. Így nyomta a basszust Nótár Mariska, Fekete Pákó és boldogítottuk magunkat Fluor Tomi két dalával is. A limbó és twist ötvözete feloldotta a begörcsölt csípőmet és egész formás danszot vágtam le az ötéves unokaöccsnek, aki jó szokásához hűen Pákóra is csak léggitározott.

Hallod? A palacsintatészta 20 perc alatt duplájára dagadt. (Ilyen zenétől én fogyni szoktam!!!)

Gyerekestől nyakig estünk neki összeraggatni nutellával, majd három olajcserével meg is sütöttük azt a 40 palacsintát. Mostanra már majdnem mind elfogyott. A látványt jónak könyvelem el, az íz is rendben van, csak az állag helyén-helyén furcsa. De tapasztalatból tudom, hogy egy alapos fogmosással a nyers palacsintatészta is eltávolítható a fogak közül.

A tészta kelését inspiráló zenék:

https://www.youtube.com/watch?v=n7LRNmFA8Mc !!!!!!!!!!!!!

https://www.youtube.com/watch?v=t8ll4k0E6qc

https://www.youtube.com/watch?v=aJGXgC-7jsQ&feature=related

https://www.youtube.com/watch?v=j-3U7TRdi9A

https://www.youtube.com/watch?v=W1Qn6mdYqSU

https://www.youtube.com/watch?v=zeHbbVSp1fo

és ezek folyamatos ismétlése.

...és az eredmény

Fontos rögtön az elején ismertetnem, hogy sem a történet megélése idején sem a jelenlegi állapotomban nem vagyok semmiféle tudatmódosító-szer hatása alatt. Nem ittam, nem szívtam és nyugdíjazva sem vagyok maradandó agyalágyulással.

Miután a falusi gólyabálnak sikerült végig ülni az első negyedóráját és teljesen leamortizáltuk a két fülünk közti űrt, cigiszünet ürügyével távoztunk elegánsan a mentálisan gyilkos helyszínről. Természetesen a falusi bicskadobáldába. Egy röhögésekben gazdag 6 órával magunk mögött, kiszédelegtünk a szürkére füstölt korcsma ajtaján, s korainak ítélve az 1 órát, tértünk be a Mutogatós Diszkóba. Nagybetűkkel, mert az est tematikájához ez illik a legjobban címként. Miután megéltük az undort, a vigyort, s mielőtt lábunk az alkohollal átitatott padlóhoz ragadt volna, hazafele vettük az ívet kedves ismerőssel nagyjából hajnali 3-kor. Természetesen ketten két irányba. 

Minden problémám a hideg volt s a vinilinkabát. Szapora léptekkel suhantam hazafele az ezer méteres távon, amikor eldöntöttem magamban, hogy félúton járok, és túl vagyok a kutyaövezeten. Talán megmaradhat kisseggem épségben és meg se fagyok túlzottan. Ekkor jött a fény. Bal oldalamon fényességet véltem felfedezni ezért felnéztem az úton pihenő tekintetemmel a csillagtalan égre. Na kérlek itt egy jóllakott ember nem küzdött volna székelési problémával, azon nyomban rakta volna tele a nadrágot, de én éhes voltam borzasztóan. Szemeim a szemüvegre tapadtak és úgy vágtam a sápadt arcot az égboltot bámulva. Pislogtam sok kicsit s egy nagyot is, biztos, ami biztos, majd újra szemügyre vettem a jelenséget. Ugyanazt láttam: egy telihold nagyságú és formájú objektumot, ami körül egy kisebb és egy nagyobb kör keringett iszonyatos sebességgel. Megálltam, kezeimet a törzsemhez szorítottam és úgy nyújtottam nyakam az égnek, mint egy holdkóros, aki épp zavarog a sötétben. Amikor statikus állapotban is ugyanazt a rémisztő fényességet láttam, rettenetesbe kapcsoltam és görcsbe rándult lábakkal majdnem fénysebességgel kezdtem el haladni kishazám fele. A vinilinkabát az oldaltáskával fura zajt keltett a néma éjszakában, amitől felébredt minden létező kutya és vadul csaholni kezdett. Ez volt az a pillanat, amikor már  elképzeltem, hogy nemsoká leszáll ide Mari néni hátsó kertjébe, lenyitja ajtaját és én eltűnök a fényben. Átvillant az agyamon a sok agyalágyult videó az ufókról, a rengeteg elolvasott cikk és még több ábrándozás a kolozsvári panoráma felett, amik tárgyát szintén földönkívüli barátaink képezték. Mire elkészültem ezekkel a gondolatokkal, mellettem egy patkány csobbant egy óriásit a miniatűr patakban, s én lábon hordtam ki egy infarktust hazáig, hiszen a fényes jelenség a bal oldalamról a fejem felé került. Szívem vadul vert, levegő gyengén jött, de végre megérinthettem szobám ajtajának kilincsét belülről. Ledobáltam a cuccaimat, kigugliztam, hogy látta-e más is az ufót térségünk felett, de a keresőmotor épp vissza nem kérdezett, hogy hülye vagyok-e. A sikertelen keresés után ismerős után kutattam az online csevegőkben, akit megkérhetek, hogy menjek ki, nézzen fel az égre, s mondja el, mit lát. Sikerült! Találtam. Ellihegtem neki vad billentyűzetcsapkodással, hogy mit láttam, kérem ne nézzen hülyének, ne higgye, hogy gyogyós vagyok, azt se, hogy szívatom, de tudni akarom, hogy az mi. Jött az egysoros válasz kimérten:

- A szomszéd falu diszkója előtt a fények csak. Ne aggódj.

OMFG !!!

___,,_O.O_,,___ 

Az van, hogy minden nap megkapom a szentlecként, mert sok áramot fogyasztanak a mihaszna kütyüim és amióta itthon vagyok, rohamosan nő a villanyszámla. Enyhe szemforgatás közepette lezajlott az alábbi párbeszéd édesanyám és köztem: 

(hogy ki mit mond, azt nem lesz nehéz eldöntened segítség nélkül sem)

- Minek villanyt kapcsolni délután 4-kor?

- Sötétedik. 

- Még lehet látni kint.

- Kint. Itt nem.

- Húzd szét azt a sötétítőt, egész nap gubbasztasz a sötétbe, s aztán csodálkozunk, milyen sápadt vagy!

- Hiába húzom szét, nem lesz világosabb. Villany kell.

- Minek kell?

- Olvasnék.

- Gyere a konyhába!

- De nem lehet egy asztal sarkán fonnyadva nyálazni egy vaskos könyvet, miközben ti azt beszélitek, mit csinált ma a szomszéd, miért jó, hogy Obama nyert, s a holnapi programterv részletes kidolgozását sem akarom háttérzajként élvezni, miközben épp a génmanipulációt akarom megérteni egy orvoskrimiből. Fény kell csenddel.

- Használd az elemes olvasólámpád.

- Kifogytak az elemek belőle.

- Vegyél mást bele.

- Kérek pénzt.

Vettem 20 lej értékben 6 darab elemet. (Ezt hozzátéve a havi villanyszámlához nagyjából 6 hónapig hagyhatnám nonstop felkapcsolva a lámpát kisszobámban) 

Olvasok a friss elemekkel ellátott lámpa alatt, amikor jön a háttérszöveg:

- Most olvasol vagy zenét hallgatsz?

- Szeretem, ha szól valami lágy zene, miközben olvasok.

- Tévét se kapcsoltad ki.

- Be sem kapcsoltam.

- Ég a lámpa.

- Gondolom, csak a távkapcsolón lett kikapcsolva.

- Hát a tévén is kapcsold ki.

Kikapcsoltam.

- Laptop állandóan megy, a zene feszt bőg, két telefont nyomsz egyszerre, a villany éjjel-nappal ég, csődbe viszel leányka.

- Ebből csak a laptop fogyaszt, s az se állandóan. Apu például tévé mellett olvas újságot és a rádiót lenémítva üzemelteti ezek mellett.

- Azmás.

- Aha.

Elgondolkodtam, hogy ha kiverném a hangfalakból és a laptopból a világító színes ledeket, anyám simán elhinné, hogy ezek nem is fogyasztanak áramot. A ledek a legdrasztikusabb fogyasztók. 

Most kikapcsoltam még az elemes olvasólámpát is, gyertyafüsttel színezem a falat olvasás közben, ti pedig kérlek gyűjtsetek nekem erősebb szemüvegre.