Mivel nyomta az agyamat a közelgő front, kanapékúrára kényszerítettem testemet és nyakig húzva a tevés pokrócot még épp elértem a távirányítót. Kicsit zongoráztam rajta és megtaláltam a Hatoscsatornát. Első képkocka: Tihanyi Tamás, kezében egy fűtőszállal és számol 50-től felfelé. Aszondja 50-60-70, jaj a csakrája a béka segge alatt van. Következő vizsgálat: idegrendszer 50-60-70, szellemvizsgálat: igen, ön szellemes, prosztatavizsgálat: 50-60-70. Igen, gyenge volt az öreg hölgy prosztata-csakrája. Egy asztal mögött ülve hatalmas hasán feszülő rózsaszín ingében egy fűtőszál segítségével korábban gerincműtétet is végzett, de nem okozott különösebb problémát egy darab levágása sem a beteg májából. Tihanyi Tamás úrnak ma ezt már nem engedi a médiahatóság. Van neki egy kedves kis magánrendelője, ahová burkoltan betegeket toboroz a tévén át. Valahogy így:

- Maga beteg? Volt már nálam a rendelőmben? Nem? Na. Tudja nem mondhatom, tudja, na, érti. Reklámnak számít, tudja. Tudja, mi a dolga.

Műsorának felépítése igen komplex. A doktor úr felsorolja titulusait, munkavégzésének területeit, majd megpróbál két faviccet is elsütni, amin aztán percekig sípolva nevetgél. Utána következik egy kis sztorizgatás. Megtudjuk például, hogy ő korábban volt már bokszoló és kamionsofőr is, gyakran jelentik fel megtévesztő ezoterikája miatt, de nyíltan beszél a Vágó Istvánnal folytatott vitájáról is. Le kell telnie legalább 10-15 percnek a műsorból, amikor elkezdik fogadni a telefonálókat. Ebben a negyed órában fenyegeti a nézőket, hogy: 

- Ha nem telefonálnak nem lesz energiaátadás a műsor végén! Ajánlom, hogy telefonáljanak!

A kanapébafingó öreglányok persze manipulálhatóak és akad telefonáló bőven. Tihanyi úrnak ekkor csillogni kezd a szeme és megbizonyosodva arról, hogy tényleg van hallgatósága mélyebb sztorikba kezd. Így tudtam meg, hogy a fia épp érettségizik, csúfolódnak vele az iskolában, mert az apja egy idióta. Az egészségcsakrák fűtőszálas vizsgálata után, ha magáénak tudhat legalább 5-6 beteget, akkor lassan vége is a műsornak. Amennyiben Tihanyi úr jó kedvében van, és ideje engedi, energiát ad át a kedves nézőknek. Ez úgy történik, hogy bejelenti, "na most megy az energia" és fejben számolni kezd, de visszafogottan az ujjai is mozognak, közben a másik kezével csettintgetve tolja felénk az energiát.

Én valószínűleg úgy felteltem vele, hogy utána két órát ébredés nélkül tudtam aludni a kanapén magzatpózban.

Komoly problémát tud okozni nekem egy levél feladása is a postán. Nem úgy van, mint a székelyföldi faluban, hogy belépsz a posta ajtón, ott ül az üveg mögött Rózsika néni, háromszoros nyugdíjas és ott nála bedughatod az ablakrésen a küldeményt, ő aztán intézi tovább. Nem!

Győr városának nádorvárosi postáján történt vala, hogy én bevágódtan egymás után két ajtón. Mondjuk érdemes rögtön elgondolkodni az alapszón: TANPOSTA. Ez mi a szösz? Mit jelent? Mi történik ott? Most már sejtem ugyan, de nem ez a lényeg. Hemzsegnek az emberek a tanposta előtt, én lazán átszelelek a tömegen és belépek egy ajtón. Körülnézek, de olyan kicsi vagyok, hogy csak néhány hónaljat látok. Átfurakodok két padon ülő nyugdíjason és elérek a második ajtóig. Ott már egy kritikus tömeg toporog botjaikra támaszkodva, de bizony akad köztük olyan is, ki egyenesen a banyatankkal jött csekket fizetni. Itt is bedugom a fejem, s tudom, hogy nekem küldetésem van. Nem állhatok még sorba, hiszen keresnem kell egy újrahasznosított papírból készült zöld színű lapocskát, amit kitöltök. Ennek becsüs neve a KÖNYVELT KÜLDEMÉNY FELADÓVEVÉNYE. Feladóvevény: mi a fészkes fenét jelent a vevény? És egyáltalán így együtt ez az egész? Engem meghaladott újra. Szlalomoztam kicsit a zsémbes nyugdíjasok között, míg hátul a sarokban sikerült rátalálnom egy polcra, amely tele volt a zöld négyzet alakú FELADÓVEVÉNNYEL. Lenyúltam kettőt, mert lehet, hogy simán elrontom a kitöltésnél, s akkor kezdhetem elölről a furakodást a hónaljak alatt. Kiosontam vele a két ajtó közé, lenyomtam ülepem a két idős ember közé és kitöltöttem. Láss csodát, nem rontottam el :-)
A visszaúton a TANPOSTA termébe megakadt a szemem a piros számokat mutató táblákon, mik jelezték a soron következő várakozók sorszámát. Megvilágosodtam tehát, hogy valahol sorszámot is lehet húzni, így elindultam a kis cédulákat kiköpő gép felfedezésére. Idegbajos fejmozdulatokkal figyeltem, honnan szerzik a többiek, ugyanis a gépet elbarikádolta a sok nyugdíjas, esélyem nem volt sima körbetekintéssel megtalálni. végül mégis felfedeztem az automatát, ott kiolvasva minden gomb mellett a FELADÓVEVÉNYhez hasonló számomra japán szót, végül megnyomtam az egyest, s beálltam kissé tökéletlenül egy sarokba, várva a soromra. számom az 1045-volt, és a kijelző azt mutatta, hogy az 1041-es van soron. Álltam tehát, s lestem, hogy mi történik, mikor következem, s közben fulladoztam a dezodort hírből sem hallott idősebb generáció mellmagasságában. Azt képzeltem ezidáig, hogy csak a székely zsörtölődik hangosan egy hivatalos helyiségben, csak a házsártos székely tud ilyen zsigerből szitkozódni, de nem. Megintcsak nem! Kórusban osztották átkaikat körülöttem a banyatankos öreglányok: "Mindenki utolsó percre hagyja a nyomorult csekkjeit!", "Nem lehet férni ettől a sok embertől!", "Maradtam volna inkább otthon, s jöttem volna holnap!", "Ég áldjon tolongó vénembert már!", stb.

Behúztam fülem, táskám, mellem, s egy a legkevésbé sem visszafogott mozdulattal megvakartam tarkómat a kezemben levő A5-ös méretű levélborítékkal. A csoda bekövetkezett, ugyanis a velem szemben levő postás kishölgy felfigyelt a levegőben suhanó borítékra és fejét oldalra hajtva keresni kezdte a tömegben annak gazdáját, majd egy hangos kiáltással odaszólt nekem: "Csak az a boríték lesz feladásra?" Persze nem hittem, hogy nekem szól, egész addig, míg újra meg nem ismételte immár mosolygósan a szemembe nézve. Én bólintottam szégyenlősen, hiszen egy rossz mozdulat és kivégez a negyvenhárom türelmetlen nyugdíjas. A kishölgy magához invitált, s én elkezdtem előre haladni a sorban. Mondanom sem kell, hány átkot szórtak a fejemre, mire elértem a pultot, ahol átnyújtva az immár érvénytelen sorszámom, elintéztem a levél feladását. A felerősödött átok-zajt próbálva kiszűrni, mély bólintással, s visszafogott mosollyal köszöntem meg a hölgynek, hogy előnyben részesített (innen is puszilom Őt!), s elindultam  az ajtó felé a kritikus tömegen át, amikor megpillantottam az alattunk lakozó szomszédasszonyt, aki enyhe fejcsóválással még rátett kicsit izgalmamra.

A történet a Tescoboltban ér véget, ahol a budipapíros polc mellett egy banyatankos öreglány még kicsit nekem tolta kocsiját, akinek hónalja alatt áthaladtam percekkel előtte a TANPOSTÁN.

Volbeat: Outlaw Gentlemen & Shady Ladies

                Nem túlzok, ha azt mondom, tragédiaként élem meg, hogy a Volbeat kimaradt eddigi életemből. A simán csak Elvis Metálként emlegetett bandát nem lehet nem szeretni.  Bár én csak az április 9-én megjelent Outlaw Gentlemen & Shady Ladies című albumnál kapcsolódtam be a Volbeat igencsak színes zenei világába, lemaradásomat igyekeztem intenzíven pótolni a korábban világot látott dalok megemésztésével.

                Az Outlaw Gentlemen & Shady Ladies messze nem teljesíti az elvárt döngető Volbeat-os zenei élményt, de helyette nyújt valami mást a csapattól megszokott egyediségben. A dán rock’n’rollerek zenei világának kiszélesedése ezt az albumot jellemzi csak igazán. A vadnyugati világ tróger figuráinak (Pearl Heart, Lola Montez, Black Bart, Doc Holliday) megidézésével a dalokban folytatódik a western-punk-metal hangzás. Kicsit mellőzi ugyan a brutális metalt a country és rockabilly kedvéért, de épp ettől lesz egyedi és számomra szerethető.

A lemez nem tervezett, Let’s shake some dust-ra címezett intrója egy western film kezdetét idézi fel, aminek folytatásaként a Pearl Heart erőteljes metallicas hangzása robban be. A The nameless one lágysága után a Dead but rising erejéig visszatér egy kicsit az igazi Volbeat a keményebb dobbal és döngő gitárokkal. A Cape of our hero old school metálos indításával és a kissrác szomorú történetével újra melankóliába csap át. A frontember által nagyon kedvelt King Diamond lesz énekes társa egy dal erejéig a Room 24-ben. Ezt simán mellőzném. Michael Poulsen zseniális hangja mellé nem kíván a fülem másik férfihangot. Sokkal inkább élvezhető Sarah Blackwood éles hangja a The lonesome rider-ben, különösen ahogyan az erőteljes „reaper”-rel meglepetésszerűen berobban a fülbe. A country és rockabilly ötvözetében remekül passzol a frontember és a vendégdalnok hangjának párosítása. A The sinner is you és a Doc Holliday is a Volbeat egyre szélesedő zenei világának igazolása a modern country beütéssel és a bendzsó megszólaltatásával. A lemez zárószáma, az Our loved ones minden idők legballadisztikusabb Volbeat-dala, ami újfent megerősíti a lemez melankólikus, kissé nyomasztó hangulatát.

                Sokadik hallgatásra is az az érzésem, hogy a dalok és ezeken belül a dallamok is kiszámíthatatlan irányba változnak. Elindul egy lágy metálból, felgyorsul metal-punkká majd rájön egy kis western-vadság, megspékelve itt-ott egy kis country beütéssel. Könnyebb dalok uralják ugyan a lemezt, de folyton visszatér a Volbeat jellegzetes kemény hangzása. Megosztó album, de én a rajongók pártján állok és kívánom, hogy ez is minimum platina legyen!

leszálltam a Győrbe érkező vonatomról, s kezeimet zsebre süllyesztve csodáltam meg az eget, ami épp leszakadni készült. elképzelve, mekkorát üt egy égnek álló frizurára a zuhogó áprilisi csapadék, elszörnyedtem. az amúgy is kopásnak indult, túlnőtt hajmaszlagom kívánt egy igazítást, így vettem az irányt a fodrászat felé. ősrégi stílusban kibiggyesztett táblán hevert a felírat: férfi fodrász, mellette női fodrász. korábban jártam már a férfi fodrásznál kicsipáromra várva, így azt képzeltem, ugyanolyan klassz hely lehet a női fodrászat is. bementem hát a másik ajtón, széleset mosolyogva, szépjónapottal üdvözölve a jelen lévőket.

szemüvegem párásodásnak indult, de szerencsére csak a homályig jutottunk, enyhén átláttam még rajta. körbenéztem, s elszörnyedtem, hogy hová vagyok jőve. jobb oldalamon egy csomó kényelmes vinilinülés szárító burával, bal oldalamon hosszú széksorok rajtuk egy-egy fehérbe öltözött öregasszonnyal. tévedés ne essék, nekem nincs bajom az idősebb generációval, ez valahogy mégis sokkolólag hatott rám. megtorpantam, táskámat visszavettem a vállamra, s a vigyort is lehervasztottam, mikor egy 50-en túli férfi pattant fel az egyik székről, s már röpült is felém.

- Jónapotkívánok! - mondom neki.

- Jónapot. - vigyorog fickósan szemüvege felett kilesve.

- Szükséges ide előre bejelentkezni?

- Nem!

- Akkor szeretném levágatni a hajam.

- Nagy gondolat.- aszondja.

hogymivan? gúnyolódik-e ez most velem, mert elrágom a nyakát, ha megpróbálja. hasonló gondolatokkal küzdöttem széles fejemben, mikor intett, hogy oda be kell menni először. hovaoda ember? mivanott? levetettem táskámat, le a kabátomat. akasztanám a fogasra, de ő szól, hogy ne arra akasszam, hanem a másikra. majdnem vízszintesbe kellett helyeznem testemet, hogy elérjem áthajolva egy asztalon, de végül felakadt. a kabát. elindulok a sötét helyiség felé, az összes szempár rám szegeződik, esetenként a rajtuk levő üvegek is. a sötét zugban két ijesztő néni állt két kagyló mögött. 

beleültettek a székbe, fejemet a kagyló fölé vívták és mosni kezdte egyikük a fejemet. az egy évnyi égnek álló hajviselettől amúgy is érzékeny fejbőrömet úgy megdolgozta a dauerozott hajú öreglány, hogy kicsit sírnom kellett. ez szerencsére nem tűnt fel senkinek, folyt elég víz az arcomba, vegyült a könnyekkel. egy törülközőt csavarva a fejem köré határozott taszítással lökött ki a székből a néni, amikor közölte, hogy 440 forint lesz. a mosásért nála kell fizetni. jó, mondom, hozom a pénztárcám. kifizetem az öreglányt, megyek a pasas felé, hogy vágja le a hajamat, ha már így összegyűltünk. na. beültet a székbe, felpumpál kényelmes magasságba, lábaim elé hajol és alám rúgja a lábtartót, immár én is kényelmesen ülhetnék, ha ne rándultam volna görcsbe. cserkészfiúsra fésüli a frizurám, frufrum orromig ér, de ő nem érti, hogy az nem oda jár, azt az ég felé kell fésülni. elkészül a gyengén lányos fésülésem, amikor közlöm vele, hogy fél illetve 1 centis menedékkel kellene haladni a tarkómon felfele, a fejem tetején pedig lesz szíves úgy 4 centisre hosszúra meghagyni, mert fel szoktam szárítani, ahogy volt az érkezésemkor. ő nekilátott.

mélységes magabiztossággal nyisszentek le a hatalmas tincsek fejemről én pedig szemüveg nélküli létemben a tükörből próbáltam felfedezni környezetem. megdöbbentő volt. túlzás nélkül legalább 15 hetvenen túli öreglányt láttam magam körül, néhány hatvanon túli fodrásznővel vegyítve. ez a férfi, aki épp az én fejem rendezte ártatlan volt az asszonyok között. belesüllyedek a gondolataimba, közben szemügyre véve az előttem heverő hajcsavarókat és csatokat, amikor hallok valami rám vonatkozót:

- nézzétek meg, milyen szekszi nyaka van a hölgynek! - invitálja körénk az idősebb generációt a fodrászom, azok pedig gyűltek.

ekkor kicsit megijedtem, de a bókok csak jöttek a szemüvege alól. zsebemben bizsergő telefonomat nyomkodtam ki kétszer, elhárítva a bejövő hívást, amikor meggyőzni próbált az úriember, hogy vegyem csak fel. közölve, hogy nem szükséges, folytassa csak, megjutalmazott egy kiselőadással, hogy ja igen, szívatni kell a fiúkat kicsit, hadd gondolkozzon, hogy mit is csinálok, miért nem veszem fel, hahaha, mulatott magában. én itt már kezdtem szemüvegtelen fejemből gyanúsan kinézni, hiszen sebesen fogyni látszott a haj fejem tetejéről. amikor a koponyám tetején is befejezte a munkálatokat én már tudtam, hogy ez már sose áll fel. márhaérted.

befújta valami nyálkával egy furcsa üvegből, aztán beszárította. beletúrt kéccer, majd még kéccer, s ekkor feltette a költői kérdést:

- zselét tegyünk rá? - de ekkor már zselés kézzel matatta a tincseimet. 

jóváhagytam látva, hogy ez már sose lesz a régi. amikor kimondta a végszót, feltettem szemüvegemet és újra elmorzsoltam egy könnyet a szemem sarkán. alig maradt haj a fejemen, s ami volt, az se állt fel. átnyújtva munkájának csudadrága árát, távoztam a helyiségből kémlelő szempárok/kétpárok kíséretében. kilépve az ajtón, rögtön az átjáróhoz érve az ott toporgók szemöldöküket magasra emelve csodálták meg frissen megalkotott fejszerkezetemet. 

hát így lett nekem cserészfiús frizurám!

(dícséret még nem érkezett. párom szerint helyes a kisfiús fejem. most meghajlok.)

lakásba belépve, loholtam a tükör elé elkészíteni életem első önfotóját tükör előtt. 

íme:

úgyelegem van mán. sok szar közül kiböngészem a valós álláslehetőségeket, betolok egy önéletrajzot s egy motivációs levélnek nevezett ömlengést, aztán várok. ja. úgy egy éve lassan. minden délelőttöm azzal telik, hogy böngészek, csatolok, levelezek. beláttam, hogy román állampolgársággal magyarországon érvényesülni nem fogok. irány haza, közjegyző, doszár, magyarállampolgárság. 

mindezek után a rutinos délelőttök után ma elmentem állásbörzére a Széchenyi Egyetemre. teleírtam a kezeimet reklámtollakkal, kitöltöttem legalább 10 regisztrációs lapot, legalább 5 standnál bevágódtam a hellósziaüdv szöveggel, de mindegyiknél csúnyán néztek, mikor közöltem velük, hogy én már végeztem az egyetemmel és nem gyakornoki állásra vágyom, hanem igazira nyócóra munkásra, fizetésre. beköltözve láttam a fél audi gyárat, a negyed máv-ot és még egyéb hasonló mérnökökre vadászó elhíresült céget. na azokkal nekem nincs mit kezdeni, gondoltam, amikor felnyomott az érdeklődő tömeg egy audi-motorra. ismétlem egy óriási audi autó motrára. összecsomagoltam hát a sok szóróanyagot, s a vaskos HVG-könyvet, s kivergődtem a tömegből magamat. nem túlzok, ha azt mondom, hogy ingem szétgyűrve, kabátom összemorzsolva, a cipőm fényesre taposva, s a táskám  összegyúrva lógótt le rólam. rendbe kaptam magam az egyetem előtt, s célba vettem a folyóparti parkot csinos padjaival. egyre letelepedve megfürödtem a napfényben és rezignált kurvaanyázással nyugtáztam a rendezvényen való részvételem. nagyjából háromnegyed óra alatt végigszaladtam a HVG kiadványának címein: Keresni jól is lehet! Mire kíváncsiak a HR-esek? A leggyakoribb interjúkérdések, Önéletrajz: hét szempont, hogy téged hívjanak be, s egyéb ilyen nyalánkságok. férfiasan tele a tököm velük. 

fülembe illesztettem a Volbeat új lemezést, kezeimet trehányul zsebrevágtam, s átkeltem a Dunán (hídon, hát persze). megajándékozva magam egy kakaós csigával s egy ásványvízzel csámborgóra vettem a figurát.

elhatároztam, hogy leszarom az egészet. leszek pincér, árufeltöltő, szalagmunkás, csak pénzt adjanak kurvagyorsan! de hol a retekbe, ha mindenhol csak kezdő, frissen fosott egyetemista vagyok semmilyen nyelvtudással és zéró tapasztalattal?

ekkor kaptam egy sms-t, hogy székelyföldi kisfalumban az elitkocsma bárost keres nagyon jó fizetéssel teljes csubuk-zsebretétellel.

FÁKSIT!

Hagyjuk a mézes lecsót az elejéről, s térjünk a lényegre!

Hétkor kelek, mert nem úgy megy az, hogy délig alszunk, s estig vakarózunk! Rosszabb esetekben olyan hideg van a házban, hogy a zergék csak zokniban mernének padlóra lépni, ezért miután magamra húztam a paplant álló pozitúrában, begyújtok 4 csempekályhába. Ha a tűz ropog, de melege még sehol nem érezhető, elfogy az összes létező fa a házból, ezért lehet nekifogni a fahordásnak. Idomtalan bakancsaimmal a lábamon s egy nyitott kabátban cuppogok a sárban a korhű fásszínig, ahol egymás után hatszor rakom tele a kosarat fával, s hullatom egészen a szobákig. Ha ez a férfias rituálé megvolt, jöhet a sepregetés és porszívózás. Meg kell jegyeznem, hogy a reggeli kávémnak még nem örülhet a szervezetem, ezért mindez nyűgösen, zombi fejjel történik. 

Ha a porszívózás, seprés, felmosás is megvolt, kotyvaszthatok magamnak egy erős feketét a már felforrósodott kályha tetején a jó öreg presszóban. Míg a kávé fő, összehordom az este ottfelejtett mosatlant és az éjszakai zugevők nyomait, majd hervadt arccal látok neki a mosogatásnak. Ahogy a konyha kezd higiénikussá válni, úgy kezd apám hasa korogni. Ideje nekilátni a reggelinek. Szerencsére nem válogat a jó öreg, így egy szapora rántotta, vagy a hűtőből kidobált mindenféle is jó lesz hamarjában, csak elő kell szedni neki, majd ha kitáplálkozta magát, utána el kell pakolni. Székely ember számára szentségtörés lenne, ha le kéne szednie az asztalt étkezés után. Ha megvolt a reggeliztetés, szaladni kell a falusi bótba kenyérért és hasonló jóságokért. Gyakran fordul elő, hogy be kell menni a központba is valamiért, amit nem lehet kapni a falu szélein. Ez újabb egy-két órát nyalint fel a drága időmből. Így tologatva magam előtt a szopórollert törpölök azon, mit főzhetnék ebédre. Lendületes hazaérkezés következtében fogadnom kell néhány telefonhívást, aminek korábbi elmulasztása végett rám olvassák az összes átkot, mit valaha megfogalmaztak. Egy kis segítség az internettel kapcsolatban, egy picit át kéne ugrani felvigyázni babákra, el kéne szaladni a boltba. Dél elmúlt, a tyúkoknak enni kell adni, vizet kell vinni, megtikkadnak szomjan. Nagyjából két óra magasságában elérek oda, hogy odategyem az ebédet főni. Amíg az rotyog, újra kell seperni kicsit, mert mégis a cándra az hullatja a mosztot. Míg az étel fő, nagy szerencsével bele tudok kukkantani a napi hírekbe, vagy a lételememmel, a fészbúkkal tudok kicsit foglalkozni. Ekkorra már jó esetben remegő lábakkal helyezem ülepem egy székre, s boldogsággal csillogtatom szemeimet a pihenés jutalmaként. Étel megfőtt, pihenés megvolt, fészbúk életben van, ímélek kiolvasva, hírek megrágva, jöhet egy szapora kávéfőzés a munkából hazatérő fáradt anyukának. Ha a kávé lecsusszant a hasakba, ebédelni kell. Asztalt terítek, estetek, leszedek, mosogatok, káromkodok. Dagi ujjaim áztatása a rozsdalében különböző anyanyelvi (káromkodási) fejlesztéseket hoz ki belőlem. Olyan intenzíven tudom szidni az eget, hogy egy falka kocsis mellettem jámbor ministránsnak számít. Túl a zsíros lé szappanozásán lehet teljesíteni a délutáni kéréseket. Egy percre felugrom, egy percre átugrom, hisz én úgysem dolgozom, nincs munkám, semmit nem dolgozom egész nap, csak lógatom a nemlétező pöcsöm és hizlalom a seggem. Este van, be kel gyújtani a kályhákba. Tűzgyújtó kell, idő kell. Na pattog a tűz, melegedik a szoba, éhes a család. Megterítés, etetés, leszedés, mosogatás. Shit!!! Kicsit seper, kicsit sóhajt, agonizál.

Lihegve, a napi jótevés elégtételével merülnék el a fürdőkád habjai alá, mikor még megkérnek néhány 10 perces munkálatra, miből egyenként lesz fél óra és nyakamba zuhan az este. 

Alapvetően szerethető ez az életforma is, hiszen főzni nagyon szeretek, bár nem tudok, a rendet is szeretem magam körül és a munkától sem húzom az orrom sosem, csak a felvezető szöveg ne így szóljon: "gyere ezt meg azt csináld, egész nap úgy sincs semmi dolgod!"

Szarjanak sünt!

Minap szemügyre vettem a fészbúkos ismerőseimet. Az még elfogadható, hogy számuk 1300-ra nőtt, de vajon ki a valódi friend ezekből? Bejelölt a falu előljáróinak egyike, Rózsika néni a szomszédból, a városi hentes, a még életükben kecskével nem szekszelt emberek csoportja, de ismerősöm akart lenni a megyei RMDSZ-elnök is. Igazán fontos ember lehetek. Ilyenkor elgondolkodok, hogy talán mégis értenek engem, hallatszom. (Dehogy gondolkodom.) Én ugye nem vagyok tahó, elfogadom a kedves ismerősöket, a nemkedveseket is, hiszen, nem árthatunk egymásnak (olyan sokat).

A lényeg a lényeg, rákerestem egy kedves barátra, kivel lassan fél éve nem beszéltem, azzal a céllal, hogy érdeklődjek az egészsége felől. A kedves ismerős nem volt már kedves ismerős. Kérdőre vonva, hogy a ménkőbe történhetett a mi "elidegenedésünk" egymástól, csak azt a választ kaptam: "hát a múltkor nem jöttél fel hozzám, pedig megígérted forma". Puff! Nem tudtam felmenni hozzá, ő kitörölt a fészbúkról. Pár percig puffereltem rajta, aztán kitöltötte a füleim közti űrt a Megsebaszom-sziget emberfeletti idillje. Meg kell tanulni az ilyen embert leszarni. Így. Ahogy mondom. Hosszú évek alatt összegyűjtött emlékek sorozata színezi a barátságot, majd nem megyek fel hozzá kávézni, és kitöröl a virtuálbarátok közül. Hát minnyá megsértődök.

Van jobb sztori is. Rám ír Pityipalkó Bivalybasznádról, akivel fogalmam sincs, hogyan kerültem baráti viszonyba az arckönyvön és megkérdezi, adok-e kölcsön egy kis pénzt. Meg kell ismételnem, hogy a borjúnyalta-hajú tizenéves kisfiút életemben nem láttam és még a falu is idegen számomra székelyföld térképén, nemhogy a viszony kölcsönkérésig lenne bensőséges köztünk. Nem kellett sokáig tornáztatnom agytekervényeimet, hogy a döntést meghozzam, hiszen annyi pénzem sem volt, kinézzek az ablakon, nemhogy kölcsönbe szórjam szét. A fiú lőporos kedélyekkel közölte velem, hogy ő most kitöröl a fészbúkról. Sűrű pislogással bámultam a képernyőre, ahol a sorai virítottak és egy frissítés után tudomásul kellett vennem, hogy elveszítettem egy "barátot" a fészbúkon. Tejóég!

S, hogy ne csak a negatívat ecseteljem, hát elmesélem a román bula sztoriját is. Danszolunk szúrva az eget egy kolozsvári stílusos clubban, tapossa lábam a ritmust, rázom az eget néző hajamat és torzvigyorba rándult arccal ijesztgetem a földet fejelni készülve, amikor meglepnek hátulról. Ja. Ahogy mondom. Egy kockásinges kalapos kiscsaj kézenfog és cibálni kezd.  A nyelvi különbségek és a hangos basszus igencsak megnehezítette a kommunikációt köztünk, de a nonverbális jelekből már leszűrtem, hogy a leány szerelmes szemekkel néz rám és erőltetett vonaglással tolja felém a testét. Mielőtt megvizsgálta volna a leheletem váratlanul, egy ismeretlen fiú mentett meg a csajos smacitól. Megragadta a kiskalapos csípőjét és vonszolta kifele a klubból, amikor még a szimpatizánsom visszakiáltott a maga francia nyelvén: vigyázz, mert be leszel jelölve a fészbúkon!
Azóta is kíváncsian várom.

Karcsibával (később kiderült, hogy ő Feribá) utaztunk a magas Bucsinon. Ő volt a buszsofőr, én az egyedüli utas. Kíváncsi szemekkel figyeltem az égig érő hótól roskadó fenyőket és a jeges utat felváltva. Kapaszkodtam görcsbe merevedve a fázástól, s boldogan vigyorogtam a kint tomboló zimankónak. Papírkabátomat az orromig cipzároztam és abba temettem sápadt arcomat nagyjából a Bucsin-tetőig. Ott figyeltem fel a Marosvásárhelyi Rádióra. "Betelefonálós" műsor volt, egy erősen akcentussal beszélő falusi kardiológusnővel, akinek különböző kérdéseket tehettek fel az érdeklődni vágyó telefonálók. A doktornő mindenkivel nagyon hűvös kapcsolatot alakított ki, s mondhatnám monotont is. Konkrétan mindenkinek ugyanazt a választ adta. A telefonáló célcsoportról annyit mondanék, hogy mindegyiknél elmúltak az évek, elnyúltak a bugyogók. Lásd a párbeszédeket:

- Joó napot kívánok. A doktornővel szeretnék beszélgetni. - szól az első telefonáló idős hölgy.

- Jó estét kívánok! Tessék feltenni a kérdést. - így a doktornő.

- Namármost én a doktornőtől szeretnék kérdezni.

- Tessék.

- Mondom, én a doktornővel szeretnék beszélni. - ismétli a néni.

- Tessék mondani. Itt vagyok. Figyelem a kérdést.

- Az a helyzet, hogy megműtöttek a szívemmel. Vásárhelyen. Helikopterrel vittek. A fiam is velem volt. A férjem nem volt itthon. Egyszer csak elszédültem, s összeestem. Ezt a szomszéd mondta. Ő ezt látta. Komoly műtét volt. Hat hétg feküdtem a kórházban. S még három hetet a gyergyói kórházban is. Nem semmi.

- Igazán sajnálatos. És mi volt a probléma? - érdeklődik a doktornő.

- Hát megműtöttek a szívemmel. Vásárhelyen. Helikopterrel vittek.

- Értem, de milyen műtét volt?

- Szívműtét.

- ..........

- Szívinfarktusom volt. - böki ki végül a néni.

- És mi lenne a kérdése felém? - kérdi a doktornő.

- Hogy adtak egy zacskó gyógyszert. Azt mostmár én örök életemben kell-e szedjem, vagy mi van? Me' én ezt nem értem.

- Nem mondta meg az orvosa ezt önnek?

- Há' nem. Asszem, nem. Nem emlékszem.

- Tessék szíves lenni elmenni a családorvoshoz és ő megmondja, hogy mennyi ideig kell szednie a gyógyszereket.

- A családorvoshoz?

- Igen. Oda kell menni. Köszönjük, hogy telefonált, mielőbbi gyógyulást. Viszont látásra. - így rázta le a doktornő az első telefonálót.

***

- Jó estét kívánok doktornő, üdvözlöm a műsorvezető urat is, s az egész stábot, s mindenkit.

- Jó estét kívánunk. - köszönti a műsorvezető és a doktornő kórusban az újabb telefonáló hölgyet.

- Azért hívom önöket, hogy elmeséljem a történetem. Engem megműtöttek. Infarktussal. S az az udvarhelyi doktornő, amelyik helyre hozott, remélem, hallgassa a rádiót és hallja, amit mondok. Jó egészséget akarok kívánni neki is és a családjának is. Nagyon nagy öröm, hogy újra jól vagyok és tudok járni is. Az isten tartsa meg örömben, szeretetben azt a nőt, s azt kívánom örökké legyen nagyon boldog. Azt kívánom. Igen és még azt is, hogy...

- Hölgyem, kérem, tegye fel kérdését nekünk, ha van, jó? - szól közbe a műsorvezető.

- Hát nekem mostan nincsen kérdésem, csak a doktornőnek akartam jó egészséget kívánni. - mondja az idős hölgy.

- Akkor bizonyára megkapta jókívánságait, amennyiben hallgat most minket. Önnek is kívánunk jó egészséget, kellemes estét, viszont hallásra! - rázta le a műsorvezető a következő telefonálót is.

***

- Na. Halló. Hallanak-e? - kezdi in medias res egy újabb telefonáló.

- Jó estét kívánok. Tessék parancsolni! - üdvözli a doktornő.

- Én nem parancsolok senkinek. Nekem nagyon fontos mondanivalóm van. - hüppög a hölgy.

- Tessék mondani. Mi a kérdés? - kérdi tapintatosan a doktornő.

- Nekem elvágták a nyugdíjamat. Betegnyugdíjas voltam. Elvágták. Most nem kapok semmit. Azok a mocskok. Elvették. A nyugdíjamat. Most mondják meg, mit csináljak?

- Hölgyem, erre nem mi fogunk önnek választ adni, ezzel nem minket kell zaklatni. - válaszol a műsorvezető.

- Maguk kéne tudják. Hova menjek én most? Mi? Hova?

- A nyugdíjosztályra hölgyem. Kellemes estét, viszont hallásra. - köszön el a műsorvezető.

- Háde.... - és a vonal bomlik.

Eljött a műsor vége is lassan. A doktornő még mondott néhány közhelyet a maga rejtjeles (pösze) beszédével és saját maga vonta le a következtetést a műsorról, mely szerint az ő segítsége mellett nyugodtan szíven ütheti betegeit egy-egy szívlapát.

Tékás Viku ihletett, hogy félre sikerült randevúról írjak. Történt ilyen velem is pár. Íme egy:

Épp, hogy a hátulgombolós korszakból kiléptem, már fogott a görcs a hülyeségre. Csöcsöm még alig volt, de én már randizni akartam. Szóval a lényeg, hogy alig voltam 14, amikor felnyitottam a bátyám által összegyűjtött Heti Hirdetőket és elkezdtem böngészni a társkereső rovatot. Miután jó alaposan kiröhögtem magam egy-egy szellemi fogyatékos hirdetésén, jött az inger, hogy ezt nekem is ki kell próbálni. Kerestem egy környékbeli 30-as férfit, akivel közöltem sms-ben, hogy 18 éves vagyok, idősekre bukom, de aztán nagyon, és szívesen megismerkednék vele. Másodpercek elteltével hívott a pasas, hogy mikor találkozhatnánk. Láttam a tévében, hogy ha az emberek el akarják másítani a hangjukat, akkor tesznek egy zsebkendőt a telefonra, s úgy beszélgetnek. Na nekem az nem volt kéznél, de hamar befutottam a fürdőbe, s alaposan körbetekertem a féltéglaszerű telefont budipapírral, majd válaszoltam a hívásra.

Elmondtam a pasasnak, hogy én nem tudok a városba utazni, jöjjön le ő falura. A központban kellett találkozzunk, a buszmegállóban. Leadtam a drótot a külsőmről, tudta, hogy milyen kaliberű csajt kell keressen. Én felvettem a legszebb farmerom, az új kínai ádidászom és bezseléztem a hajamat is, hogy szekszi legyen irtóra. Megtöröltem a szemüvegem, zsebre vágtam a kezeimet és néztem, hogy mikor jön felém valaki. Egyszer egy nagyon furcsa zúgásra lettem figyelmes, s majd érkezett annak forrása is. Képzelj el egy bordó vázú kőkorszaki Babetta robogót, amiről a rozsda előbb érkezett meg, mint a motor maga. Rajta ült egy pasas bányász sisakkal, térdig érő csizmával (nyáron) és kettőből sikerült befordulnia a buszmegállóba, mert elsőre túl kis ívben vette a kanyart.

Amikor másodjára leparkolt mellém, molyolt egy 5 percet, míg leszedte fejéről ezt a furcsa objektumot, mit gondolom bukósisaknak hívott, s elém állt. Én már egy kicsit fulladoztam a röhögéstől. Koromat meghazudtoló bátorsággal álltam a próbát, s nyújtottam kezemet a bemutatkozáshoz.

Óriási Hompoth kezeim elvesztek az ő lapáttenyerében. Puszira is nyújtotta arcát, de én okosan hátraarcoltam egyet, s beszélgetést indítványoztam. Elsőként a motorjával kérkedett, utána elmesélte, hogy a bányász bukósisak 40 éves és a nagyapjáé volt. Míg ő sztorizott én méregettem:

Volt neki egy akkora szája, hogy a kezemet araszba nyújtva helyezhettem volna be gond nélkül. Ennek megállapítása közben újabb fontos dolgot fedeztem fel: csak minden második foga volt meg neki.Itt már összeráncolt szemöldökkel, s látványos érdeklődéssel néztem az arcába bele, próbálva megszámolni a fogait, de nem ment.

A csávó sztorizott tovább, nem kellett őt kérdezni. Megtudtam, hogy asztalos műhelyben dolgozik és gyalul egész nap. Mondjuk ez látszott a ruháján, érződött a szagán és a motor csomagtartóján pihenő nagy zsák fából is kiderült. A pasas lepallogatta a poros ruháit, úgy, hogy az a benzinszagú forgács a cipőmön landoljon.
Miközben ezzel szórakozott, közölte, hogy nem hív meg kávézni, mert sajnálja a pénzt ilyesmire. Házat épít éppen Gyergyóban a cigánytelep mellé. Ott olcsó a telek. Ezen a ponton nagyon röhögtem már és ő csak mesélt, mert azt hitte, vele nevetek, nem rajta.

Két sztori között leültem a kultúrotthon mögötti lépcsőre és onnan figyeltem, ahogy ő körbe szaladgál engem és mesél hajthatatlan. Amikor már épp azon voltam, hogy itt nekifoghatnék tollút fosztani vagy rizset számolni unalmamban, ő nekemszaladt, a lépcső első fokán megbotlott, s úgy rám terült, hogy 190 centis testével lenyomott, hogy kilapultam. Levegőm nem volt, hátgerincem miszlikbe törött (éreztem én, pedig dehogy), s a csávó nem kívánt leszállni rólam. Azt gondolta, ha már így történt, megcsókol. Rámtapasztotta 20 centis száját a 9 sorban hat szál fogával és felnyelvelt a lépcső legfelsőbb fokára.

Amikor a retinám jelezte, hogy leszállhatna rólam, ő rám meresztette kiguvadt szemeit, s ekkor egy kicsi infarktusom is volt, de leszállt kistestemről.
Itt képzeljed a képet, ahogy egy 150 centis kislány ordít egy 190-es férfinak, hogy "feltöltelek kolbásznak te gané, ha még egyszer hozzám érsz".

Ekkor a buszmegállóban felgyülemlett utazni vágyó néptömeg bámuló testtartást mutatva nézett ránk. Az udvarlóm megsimogatta a zsák fát a motor csomagtartóján, mint ki jól végezte dolgát, majd felült és elkezdett vadul pedálozni egyhelyben, hogy beindítsa a motort. Én büszke lépésekkel indultam el az utcában hazafelé arcomat törölgetve a benzines nyáltól. Haladtam már 200 métert, mikor visszanéztem a leheletvizsgálóra: még mindig tekert vadul egyhelyben, aztán a második pillantásomra a vonaglástól úgy eltaknyolt motorostól a központ közepén, hogy az hangosan csengett belé.

Többször nem randiztam környékbeli újsághirdetőkkel.

Unottan tapostam a lekvárt az utcán kullogva, amikor a hátam mögül a következő mondatot hallottam:

- Láttam, fenn vagy a fészbúkon.

Léptem még tízet biztosan, mire elért az agyamig ez a szerény kijelentés, s rájöttem, hogy ezt talán nekem címezték. Hátrafordultam, s háttal kezdtem el gyalogolni tovább. Képzeljed el az ábrázatomat, amikor meglátott egy térdig érő zöld gumicsizmát sárga talppal, majd látványosan mozdult felfele a fejem, ahogy követtem tekintetemmel a bő nadrágot, szűk mellényt, s a hatalmas kucsmát. Ezen a ponton meg is álltam és úgy gondoltam, bevárom az érdeklődőt.

- Láttam, hogy né, izé, te is fel vagy regisztrálva oda a fészbúkra.

- I-i-i-igen. - csak ennyi jött ki még mindig a számon a döbbenettől.

- Én is fent vagyok, tudod-e. De most nem. Nehogy asziggyed. Csak akkor, amikor otthon vagyok, csak akkor vagyok fent. Na. Érted-e.

- Igen, értem. Jólvan. Örvendek.

- Béjelöllek osztán ismerősnek, jóje? - kérdi csillogó szemekkel.

- Rendben. - válaszoltam, s fordultam újra menetirányba, haladva mellette, s figyelve minden szavára.

- Tudod-e még milyen sokan vannak fent? Fent van például izé is, aki ott a boltba dolgozik, őt se jelöltem még be. S fent vannak Pistiék is, neki még az anyjáék is. S ezek a nagyfőnökök ne, az egész fent van. Láttad-e?

- Igen. Valóban sokan vannak fent a fészbúkon. - értek egyet vele.

- S tudtad-e, hogy ott lehet játszani? Van egy csomó játék, ezek egész nap képesek nyomni. De öregek érted-e, s úgy jácodnak, hogy állj félre. Nekem nincs időm, me kell dolgozzak, nem tudok sokat ülni egyhuzamban.

Ekkor odaértünk a falusi bóthoz, ahol a kiszolgáló épp a járdáról seperte le a havat. Az ismeretlen leendő fészbúk ismerősöm pedig bekanyarodott a bolt felé, csak ennyit mondott halkan:

- Belépek a boltba, s egyúttal megkérdezem a kiszolgálót is, ő fent van-e a fészbúkon.